Harmadik ok - Ruha csere-bere

Sziasztok! :)

Már 30 (!) feliratkozóm van, amit nagyon szépen köszönök nektek! :) <3

Köszönöm a kommenteket, aranyosak vagytok! :) Remélem tetszeni fog ez a rész is, szintén hosszabb, mint az előző :D

xx Chloe

zene

– Mi van? - zavarodott össze az egyikük.

– Ez a női mosdó – ismételtem meg, és próbáltam nem elnevetni magam.

– Komolyan?

– Hát, mivel itt vagyok bent, és nemrég egy idős nő is innen ment ki, valószínű.

– Jó, ez most lényegtelen. Segítened kell! - szólt közbe a szőke.

Jó, vegyük ezt át... nem jönnek értem, a mosdóban pedig letámad négy fiú, akiknek ki tudja mi bajuk van. Oké, nem tudom mivel érdemeltem ezt ki. Lehet, hogy anyámék szervezték ezt meg.
– Miért is? Amúgy kik vagytok? És honnan tudjam, nem raboltok-e ki?
– Mert pont egy női mosdóba jönnénk fosztogatni – forgatta meg a szemét a barna göndör hajú.
– Jó, nyugi. Biztos hallottad kintről a nagy sikongatást – kezdett bele a szöszi, mire bólintottam. Ki ne hallotta volna? - Valahogy ki kéne jutnunk, anélkül, hogy nem vesznek észre minket.
– És hogy tudnék én segíteni?
– Utazni készülsz? - szólalt meg egy idő után, egy félmosollyal, ami teljesen azt tükrözte, hogy van egy terve.
– Nem. Most jöttem... - feleltem zavarodottan.
– Tökély. Adj pár ruhát!
– He? - Éljen az értelem, Aida.
– Adj pár ruhát! - ismételte meg.
– Kezdem azt hinni, hogy a nemi identitásotokkal van baj... - motyogtam, mire az égbe szaladt a szemöldöke.
– Mert?
– Először is, a női mosdóban vagytok, és tőlem, avagy egy lánytól kértek ruhát – kuncogtam, mert ez így átgondolva fura volt.
– Lényegtelen. A pólódból az jön le, hogy legalább van ízlésed – bökött a Ramones-es felsőmre, mire büszkén kihúztam magam.
– Kösz.
– Nem tudod, mennyire várt egy ilyen pillanatot... - kezdte a fekete hajú, kreol bőrű fiú. - Egy lány, Ramones-es pólóban. Pont az ideálja – veregette meg a hátát. - Ahogy Ashton barátunknak is.
– Ezt most fejezd be – szóltak rá egyszerre. - Na, akkor...?
– Jó, legyen – forgattam meg a szemem, és kihúztam a bőröndöm, ami a másik fülkében lapult ezidáig.

A kézipoggyászomból elővettem a Nirvana-s pólóm, és reméltem, hogy ez „megfelel” nekik. Közben bemutatkoztak, így tudtam nevekhez kötni az arcukat, nem kellett tulajdonság alapján megszólítanom őket.

Luke elsőként nyúlta le a Nirvana-s pólót, mondván „neki ez kell, mert na”. Mind együtteses pólókat nyúltak le tőlem, ráadásul a kedvenceimet, ami akkor szívás, ha nem is adják vissza. De én a hülye mondásra hallgattam, és segítettem nekik. Cöh.

Miután átöltöztek (időközben bezárták a mosdó kijáratát is, fogalmam sincs, hogyan) lassan kinyitottam az ajtót, és egy kisebb csoporton kívül nem láttam másokat. Náluk poggyászok voltak, tehát szabad a terep.

– Green Day-es póló? - mérte fel Luke a bőröndöm tetején lévő darabot. - Nem akarsz hozzám jönni? - kérdezte hülyülve, kicsit sem komolyan.

– Ezzel még várok pár évet – nevettem fel.

– Jó, jöhettek – mondtam sürgetve, kezemmel kifelé mutatva. - Miért viszitek a cuccom? - vontam össze a szemöldököm, mire csak annyit mondtak „így nem gyanakodnak ránk annyira”. Sosem fogom megérteni a „pasi-logikát”.

Kijutottunk az épület elé, ahol már látták a kocsijukat, tehát ők mentek.

– Fiúk! - szóltam utánuk, mire kérdőn néztek rám. - A cuccaim!

– Gyere, elviszünk – mondta Michael, és bedobta a csomagom a csomagtartóba.

– De jönnek értem – akadékoskodtam.

– Szólj nekik, hogy majd elviszünk – vonta meg a vállát. - Különben is... ennyivel minimum tartozunk – mosolygott.

– Oké – adtam meg magam, és előhalásztam a telefonom. A hívásnaplóba mentem, és a telefon szerint 28 perce beszéltem a nagyival.

– Szia nagyi! - mondtam, amint felvette. - Elindultatok már?

– Szia Aida, most akartunk.

– Nem kell, hazavisznek!

– Biztos vagy benne?

– Persze! Majd hívlak, szia!

Letettem a telefont, majd visszaraktam a zsebembe, ahonnan kivettem. Michael mosolyogva nézett, majd megkérdezte, hogy „na?”, mire csak annyit kérdeztem, hogy hová ülhetek.

Megmutatta a helyem, ami hátul volt Calum és közte, Ashton vezetett, Luke pedig mellette ült. Megkérdezték, hogy hova vigyenek, mert ugye azt már tudták, hogy Sydney-ben leszek meghatározatlan ideig. Lediktáltam a címet, és elindultunk.

– Amúgy te szereted is ezeket az együtteseket? - kérdezte Calum, mire bólogatni kezdtem.

– Persze, hogy! Mindet imádom – mondtam mosolyogva. - Az egyik külföldi ismerősöm mutatta ezeket, mert egy könyvben voltak említve – magyaráztam.

– De csak ezeket szereted?

– Hát... attól függ. Fall Out Boy-os, és Paramore-s fölsőm nincs – kuncogtam. Ashton felvont szemöldökkel nézett rám a visszapillantóból, majd megszólalt.

– Bírod a Paramore-t? Máris kedvellek – nevetett.

– Megtisztelő – viszonoztam a gesztust. Luke bekapcsolta a rádiót, gondolom, hogy ne legyen kínos csönd, vagy valami. Valami – számomra – ismeretlen bandának ment a dala, ha jól hallottam az előadó az At Sunset volt.

Az út másfél óra volt, ami alatt a fiúk nem hagytak nyugodni. Igazából nem bántam meg, hogy velük mentem, én jól éreztem magam, volt beszédtémánk, ráadásul folyamatosan szóval tartottak. Mindig volt valami, amit felhoztak, és őszintén szólva sok közös van bennünk. Egy a zenei ízlésünk, ugyanolyan őrültek vagyunk, és imádjuk szivatni a barátainkat.

Meséltem nekik pár kis kori emlékemet, cikis sztorijaimat, ahogy ők is, bár szerintem ott szórakoztak a legjobban, amikor közöltem, hogy a régi legjobb barátommal anno nagy hobbink volt a „szökőkútban fürdés”. Nem kell szó szerint érteni, hanem ez annyit tesz, hogy előszeretettel löktük bele egymást, vagy épp a harmadik tag lakáskulcsát, papucsát, és egyéb holmiját. Szóval... őrültek voltunk, és azok is maradtunk.

Ők is elárasztottak ilyen sztorikkal, állítólag egy sulibulijukon Luke véletlen belelökte Calum-ot a puncsos tálba, Michael-t pedig egyszer összekente véletlen az anyukája rózsaszín hajfestékkel, és egy hétig úgy kellett suliba mennie, hogy az a csík végigment az arcán, Ashton-t pedig úgy szivatták rendszeresen, hogy a suliszekrényébe minden idiótaságot tömtek. Kétség kívül az volt a legbizarabb, amikor közölte, hogy egyszer egy csontváz kezét rejtettek el benne. Luke-nak nem voltak ilyen sztorik, de szerintem azért mind a négyőjük listájának mehet az elejére a „reptéren egy női mosdóba menekültem” dolog.

– Köszönöm, hogy elhoztatok – mondtam nevetve. - Remélem még találkozunk – tettem hozzá őszintén.

– Nincs mit, és szívesen. Egyszer még úgy is fogunk – húzogatta a pólóját Luke. - Bár lehet, hogy inkább megtartom.

– Ember, ugyanilyened van – röhögött Ashton.

– Az mindegy. Ez most hozzám nőtt – tetette a meghatódottságot, én pedig újból elnevettem magam.

– Inkább rádszorult – közölte Calum vihogva, ezzel utalva, hogy az én méretem kisebb, mint az övék. Így is szerencse, hogy bírom, ha egy póló jóval nagyobb, mint ami kéne, szóval automatikusan mindig három mérettel nagyobbat veszek mindenből.

Kiszálltunk a kocsiból, a fiúk pedig kivették a cuccaim, majd egy-egy öleléssel búcsúztam tőlük.

– Köszi, hogy elhoztatok – intettem. - Sziasztok!

– Mi köszönünk mindent! Szia!

Második ok - Késnek a nagyiék

Sziasztok! :)

Ha jól láttam, új olvasóim vannak, aminek ismét nagyon örülök :) Remélem tetszik ez a rész is, észre is lehet venni, hogy valamennyivel hosszabb :D És igen, nemsoká képbe jönnek az 5SOS-es srácok, so... :)

Ölelés,
Chloe

zene

Elindultunk, a gép pedig 800km/h-s sebességgel haladt, majd fokozatosan emelkedni kezdett. Már megszoktam, igaz, hogy először nagyon rossz volt, de azóta egyszer se. Akkor a még működő Malévval mentünk, egy volt az utolsó járatok közül. Emlékszem, sírni volt kedvem, annyira feszült a fejem. Borzalmas volt, és a hazaúttól nagyon tartottam, féltem, hogy megint ugyanolyan rossz lesz, de tévedtem. Sokkal jobb volt a helyzet.

Bekaptam egy rágót, ami jobban csökkentette az így is minimális feszülést a fejemben. Az ölemben tartottam a táskám, és hasonlóan a mellettem ülőhöz, elővettem a már felszállás előtt „repülő üzemmódba” kapcsolt mobilom, és elindítottam rajta a zenéket. Egy Green Day számmal nyitott a lista – Kill the DJ -, amit egyébként nagyon szeretek. Úgy, mint a többi dalukat. Elvégre ki ne szeretné Billie Joe hangját?

Körülbelül két órája mentünk, amikor a már korábban kiselőadást tartó (a mentőmellény használatáról, meg a teendőkről az esetleges zuhanáskor) stewardess kijött egy büfékocsival, rajta különféle üdítőkkel, és a kedvenc repülős kajámmal. Igazából semmi extra, szimpla szendvics, de nagyon finom.

Kértem egy pohár Fantát, plusz mellé megkaptam a szendvicset, valamint egy kis csokit, és tovább mentek.

Hat óra repülőzés után nem bírtam tovább, elaludtam.

Legközelebb amikor felébredtem olyan tíz órája mentünk, amikor leszállt a gép tankolni, valamint, hogy letegye az itt távozó utasokat, és felvegye a többit. Ilyen az út alatt történt háromszor.

Teljesen kialudva észleltem, hogy nemsoká leszállunk, hiszen jó alvókával rendelkezek, tehát a harminc órából olyan tizenhatot végigaludtam.

A leszállás fél óra alatt megtörtént, szóval már csak le kellett szállnunk az utasokkal együtt.

Első reakcióm az az volt, hogy „hmmm... Ausztrália friss illata”, ami nálam az egyik legpozitívabb megszólalást jelenti.

Felvettem a csomagomat, amit az elsők között löktek ki a szalagra, szóval visszamentem a csarnokba, ahol hatalmas volt a káosz. Kisebb-nagyobb tömegek sikongattak, én pedig kiindultam a parkolóba, mivel elvileg ott várnak rám a nagyiék, ugyanis anya szólt nekik a pontos érkezésemről. Bár hiába néztem szét, sehol sem láttam őket.

Végigjártam a parkolót, mégse voltak sehol. Vagy vagyok olyan szerencsétlen, hogy folyamatosan elkerültem őket, vagy pedig olyan szerencsétlen voltam, hogy értem se jöttek.

Előkerestem a telefonom, és tárcsáztam a nagyit.
– Szia nagyi!
– Jaj, szervusz Aida, hát te hogy-hogy hívsz? Nem utazol még? Tudod, mit mondanak! Tilos telefonálni!
– Mi? Nem, én már vagy fél órája kereslek titeket! Hol vagytok?
– Te már megérkeztél?
– Igen!
– Mi úgy tudtuk, hat óra múlva jössz meg!
– Mi? Azt hogy?

Basszameg, az időeltolódás!
– Figyelj, érted megyünk, fél óra, és indulunk, két óra múlva odaérünk!
– Rendben. Szia, nagyi.
– Szervusz, Aida – rakta le a telefont.

Hát ez remek – gondoltam, majd visszaindultam az épületbe, ahol egy kicsit le tudnék ülni a bőröndömre. Előkerestem a táskámból a megmaradt szendvicsem is, amit még anya csomagolt, amit kibontottam. Borzasztó éhes voltam, ugyanis az utolsó kajaosztást átaludtam.
– Hát te? - kérdezte a srác, aki a gépen mellettem ült.
– Nem jöttek még értem – vontam meg a vállam.
– Időeltolódás miatt?
– Aha – bólintottam.
– Ismerős. Velem ilyen tavaly volt... - kezdte, majd hasonlóan elborította a bőröndjét, és mesélni kezdett. - Mentem volna az öcsémékhez Los Angelesbe, de fél nappal félreszámolták, és nem jöttek értem – mondta, mire elnevettem magam.
– Bocsi, ne haragudj, nem kéne nevetnem – tettem a szám elé a kezem. - Huh, biztos tudták, hogy ezen nevetni fogok, és előre megbosszulták nekem – vihogtam, mire a fejhallgatós is elnevette magát. - Egyébként hogy hívnak?
– Dominic. És téged?
– Aida – mosolyogtam kedvesen.
– Amúgy átutazóban vagy, vagy ideköltözöl...?
– Viccelsz? Egyedül? - kuncogtam. - Családlátogatással egybekötött nyaralás. Bár nemsoká tél lesz nálunk, szóval, érted... Na, őszelni jöttem – magyaráztam. - Van egyáltalán ilyen szó? - kérdeztem, mire a fiú felnevetett.

Olyan tíz perc múlva Dominic-nak mennie kellett, ugyanis jöttek érte, én pedig elmentem felkutatni a női mosdót.

Egy eldugott sarokban volt a két mosdó, és miután többször is leellenőriztem, hogy biztos a nőibe megyek be, beléptem.

Egy idősebb nő volt bent – rajtam kívül – a mosdóban, aki a kezét mosta. Kezemben a bőrönddel elég kétségbeesett látvány lehettem, elvégre kint nem hagyhatom, bevinni a fülkébe meg... szóval pfúj.

Végül egy teljesen másik fülkébe tettem a csomagot, mint amibe én mentem.

Odamentem egy csaphoz, hogy megmossam a kezem, majd ittam pár kortyot, ami oltotta az egyre növekedő szomjamat. A farmeromba dörzsöltem a kezem, mivel ezeket a kézszárító-gépeket nem szeretem, tehát nekem tökéletesen megfelel a nadrágom.

Hirtelen egyre hangosabb sikításokat hallottam kintről, ami miatt kicsit megijedtem, hiszen ki tudja, mi van kint... már a legdurvább dolgok is eszembe jutottak (mint például, hogy egy elmebeteg lövöldözik, vagy túszokat akarnak szerezni), amikor kicsapódott a mosdó ajtaja, és négy srác futott be rajta. Nagyokat lélegezve becsukták az ajtót, majd megkönnyebbülten csúsztak le az ajtó oldalán.

Felpillantva megláttak engem, valamint a döbbent arckifejezésem, mire megszólaltam:
– Már bocs, de ez a női mosdó...

Első ok - A repülőjegy

Sziasztok! :)
El sem hiszem, hogy miután megnyitottam a blogot, egy óra alatt lett 8 (!!!) feliratkozóm, most pedig van 12. Hihetetlenek vagytok, köszönöm szépen :) Remélem elnyeri a tetszéseteket a rész, és nyugi, mindig egyre hosszabbak a részek, nem hagyom, hogy ilyen rövideket hozzak csak :D Jövőhét szombaton érkezem! :)

Ölelés,
Chloe

zene

Nagy világjáróként éltem egész életemben, hiszen szüleimmel, és a tesómmal évente mentünk valami egzotikus helyre nyaralni. Többek között voltam már Tenerifén, Cipruson, és pár környező országban.

Most viszont, hogy betöltöttem a tizenhatodik életévem... végre egyedül is utazhatok. Jó, mondjuk vannak ennek hátrányai is. Nem tudok kinek rinyálni, ha valami nem tetszik – leszámítva a nagyiékat, merthogy hozzájuk repülök -, valamint teszek, vagy csinálok, nem hibáztathatom érte anyuékat.

A tükör előtt azt vizslattam, hogy vajon a Ramones-es pólómhoz a kiengedett, vagy lazán felkötött haj áll-e jobban, de a laza konttyal tökéletesen meg voltam elégedve.

Nadrág gyanánt egy fekete sztreccses darabot választottam, ami tökéletesen illett a pólómhoz. Jó, eleinte a Nirvana-sat akartam felvenni, de egy icipicit jobban szeretem a Ramones-t. De azért Kurt Cobain hangja se semmi. Mindegy, azért a pólót a táskámba tettem, ha történne valami baleset.

Az bőröndöm már teljesen bepakolta várta, hogy induljak, de nekem még volt öt percem, amit kötelező volt a hajam piszkálásával töltenem. Elvégre lány vagyok.

– Aida, készen vagy már? - hallottam anya hangját, aki kicsit sem szívlelte azt, ha egy lány túl sokat készülődött. Szerinte azt csak a ribancok teszik.

– Pillanat, és kész – mondtam a tükörbe nézve, és ajkaimon végigszántottam a szájfényemmel. Tökéletes.

– Siess, kint várunk a kocsinál! Fél perced van! - közölte, majd hallottam, ahogy léptei egyre halkabbak lesznek, amit egy ajtócsapódás követett.

Megfogtam a bőröndöm fogantyúját, kinyitottam a szobám ajtaját, és kimentem a házból. Bezártam az ajtót, aztán pedig rohantam a kocsihoz, mert apa várta, hogy betegyem a csomagot. Míg ő intézkedett a csomagommal kapcsolatban, addig beültem a helyemre, a tesóm mellé. Hallottam, ahogy anya morog egy sort, hogy „nem igaz, hogy mindenhová ugyanazt veszi fel”, utalva ezzel a pólómra, de figyelmen kívül hagytam. Most utazok Ausztráliába, nem fogom ezzel felbosszantani magam. De ő azért fokozta.

– Aida, van még időnk, vedd át a pólód!

– Jobban örülnél ennek itt? - emeltem ki a Nirvana-s pólót, amitől anya rendszerint frászt kapott. Nem tudom, miért, valószínűleg a sárga fej miatt, de szerintem tök jól néz ki.

– Tudod mit? Maradhat ez.

És nyertem.

– Aid, majd hozol valamit? - pillantott rám Ashlyn, a húgom reménykedve.

– Nem, majd csak magamra költök – forgattam meg a szemem, de anya szúrós tekintete a visszapillantóban túl ijesztő volt. - Mármint írd le, amit szeretnél.

– Jó – vigyorgott elégedetten, nekem meg rá kellett jönnöm, hogy a tesóm ebben borzasztóan hasonlít rám. Kihasználja, hogy anya „hatalma” erre is kiterjed.

– Az – viszonoztam erőltetetten a gesztust.

Apa időközben beszállt, végül elindult a két órányira levő repülőtérhez. Már az elején éreztem, hogy hosszú lesz az út, de azt nem gondoltam, hogy ennyire.

Ash egyfolytában csak beszélt, ahogy anya is, apa pedig velem együtt tűrt. Az út alatt sokszor összekaptunk anyával, mert tudni illik, én teljesen olyan vagyok mint ő, tehát mindig védjük a magunk igazát, és mindig nekünk kell igazunknak lennie, bármiről is van szó, emiatt nem hagyjuk abba a kisebb vitákat, amiknek a végére kicsit sem illik a „kisebb vita” jelző. Így történt az, hogy én egy óra utazás után betettem a fülesem, és – meglepő módon – Ramones-t hallgattam. Egyszerűen imádom Joey Ramone hangját!

Ashlyn néha-néha a kijelzőmre lesett, és amikor változgattam az éppen elindított dalokon, mindig megkérdezte, hogy „ez milyen banda?”, „mit hallgatsz?”, és társaik. Pár a Fall Out Boy szerintem egy kicsit sok volt neki, ahogy a Paramore-tól a Now is.

– Mikor leszünk már ott? - türelmetlenkedett Ash, mire unottan kiintettem az ablakon, ahonnan már lehetett látni a felszállópályát.

– Látod? - kérdeztem kicsit cinikusan.

– Aha! Anyaaa! Ugye én is mehetek majd a nagyiékhoz egyedül?

– Persze, de előbb legyél tizenhat! - nevetett anya, aki most viszonylag jó kedvében volt. Talán csak az dobta fel, hogy nem leszek otthon, velük egy lakásban. Vagy mittomén'.

– De jó! - pislogott nagyokat, amitől olyan játékbaba kinézete lett.

Lassacskán behajtottunk a parkolóba, apa pedig vett két órányi parkolójegyet, mivel fizetős volt. Mert ugye ahol lehet, pénzt szednek.

A reptérre belépve hatalmas káosz volt, bár felnézve a járatokat megjelenítő táblára, ez nem volt meglepő. Most érkezett egy gép New York-ból, Párizsból, valamint Amsterdam-ból, szóval ezen nem kellett volna annyira meglepődnöm. Több száz ember haladt el mellettünk csupán pár perc alatt, ami szerintem megerősítette anyáékat abban, hogy amíg lehet, nem hagynak itt. Márpedig két óra az hosszú idő...

Amint letelt az indulásig megbeszélt idő, addig nem sok mindent csináltunk. Anyáék a lelkemre kötötték, hogy jól kell viselkedjek, szót kell fogadjak a nagyiéknak, és hasonló dolgot, amit magam is úgy tettem volna.  

Egy utolsó öleléssel elköszöntem mindenkitől, és elindultam leadni a csomagokat, majd át a terminálba, ahol várt rám három ellenőrző pont. Ezeken túl lettem olyan háromnegyed óra alatt (nagyon gyorsan haladtunk), így már csak az igazolványokat kellett megmutatnunk a kapunál álló férfinek, a jegyeinkkel együtt. Monoton bólogatással jelezte, ha rendben voltak a dolgok – szerencsére nálam is, szóval átlépve a kaput már láttam az üvegfalon keresztül a hatalmas gépet, amivel indulunk a harminc órás utunkra.

Lehunytam a szemem, mély lélegzetet vettem, majd gyors léptekkel végigmentem egy újabb folyosón, ami az épület, és a repülő között volt. A járműn is megnézték a jegyem, ahol a stewardess egy mosoly kíséretében engedett tovább, és azt mondta, hogy „jó utat!”. Megköszöntem, majd elindultam megkeresni a helyem, ami szerencsére az ablak mellett volt. Mögöttem egy nő bosszankodott, hogy miért kell belül ülnie, mikor a gyereke miatt rengeteget kell szaladgálnia, előttem egy idős férfi ült, mellettem pedig egy húsz éves srác hallgatta a zenét a zenelejátszóján.

Kinéztem az ablakon, ahol a sürgő-forgó emberek szállították le az utolsó csomagokat, majd elöl megjelent két stewardess, akik közölték, hogy megkezdődik a felszállás.

Prológus

Tizenhat átkozott éve élek ezen a bolygón, és addig a napig nem is történt semmi jó. A szüleim azt hiszik, hogy antiszociálisan totál elcseszett vagyok, a barátaim pedig szimplán elmebajosnak, ami néha jól is jön, mit ne mondjak. Jó, az ember nem szereti, ha úgy viselkednek vele, hogy az olyan degradáló, de hé, velem lehet, elvégre én vagyok Aida, és ezt velem bárki megteheti.

Természetesen nem komolyan gondoltam – éljen a cinizmus!

Na szóval... a napjaim mondatban összefoglalva talán így tudnám jellemezni: Elmebaj a tetőfokon. Hogy miért is? A szüleim egész nap szekálnak, mindig belém kötnek, amikor csak tudnak, szégyellnek, emellett azt hiszik, hogy nincs társaságom, és egyedül fogok meghalni, barátok, és szerelem nélkül. Pedig azt hiszem, hogy ez az évem eléggé rácáfolt. Olyan életem lett, hogy arra bárki irigy lenne. Na, nem mintha én arra mentem volna végig, hogy az legyen velem, ami, de nem cserélnék. Senkivel. Mert ez az én történetem, és bármennyire is nehéz elhinnem, velem történt meg. Azzal az unalmas, szürke, ódivatú – elvégre csak mert szeretem a Nulladik órát, és a Ramones-t, egyből annak titulálnak – Aida-val.

Nyitás: 2014. 06. 14.