Nyolcadik ok - „Ne legyél már ennyire hímsoviniszta!” /első rész/

Sziasztok! (:

Azt kell mondjam, megleptetek :D Ilyen gyorsan, ennyi komment? Fantasztikusak vagytok! <3

Nem, mielőtt kérdeznétek, eleve így írtam meg, ketté akartam osztani ezt a részt. (: Estére jó kis fejtörő lesz :D Viszont a folytatás ugye szombaton felkerül ;)

x Chloe

zene

Reggel nyolc fele távozott az éjjeli vendégem, én pedig utána aludni készültem, amiben megakadályozott a telefonom hangja.

Mikor tudok már aludni? - tettem fel magamban a kérdést, aztán felemeltem a telefonom, hogy megnézzem a zaj okozóját.

Regan barátnőm írt, hogy „hogy aludtál, Aidy?”, valamint mellé millió vihogós fejet, válaszul pedig csak egy „baszódj meg, Regan Halltzer”-et küldtem, majd kikapcsoltam a mobilom, és álomba szenderültem.

– Nagylány, még mindig alszol? - kérdezte a nagyi benyitva a szobámba, mire álmos tekintettel meredtem rá. Válaszként dünnyögtem egy „hmmm bghh hümm”-öt, ami annyit akart jelenteni, hogy hagyjon békén, aludnék.

A nagyi nem akart együttműködő lenni, ezért nemes egyszerűséggel lerántotta rólam a leplet (haha, jó vicc), mármint a takarót, és rám parancsolt, hogy ne lustálkodjak, hanem álljak neki a tanulnivalónak, elvégre mások már nekikezdtek az évnek, és nem kéne hanyagolnom attól függetlenül, hogy nekem még folytatódik a nyár.

Bármennyire is fájt igazat adnom a nagyinak, megtettem, szóval egy egyszerű itthoni szerelést választottam mára: egy fekete cicanadrág, mellé egy ing. Csak semmi extra.

Elővettem az angol könyvem, hozzá a munkafüzetet, valamit ezek mellé a matekot, és elkezdtem kitöltögetni az eddig meg nem csinált feladatokat.

Az idegennyelvet, avagy a spanyolt csak átnéztem, és a mai napig hálát adok az égnek, hogy nem a franciát választottam, mert az számomra nagyon nehéz.

Mondjuk a mi sulinkban – mármint általánosban – nem tanultunk nyelvet, de kilencediktől anyáék javasolták, elvégre nem csak az angol létezik a világon, ezért is javasolták. Bár először a németet erőltették, amiből tudok is keveset, nem mentem vele sokra, az agyam egyszerűen annyira nem fogta fel a szabályokat, hogy a mai napig sem értek sok mindent, talán a „der, die, das” dolog felosztása, és értelme maradt meg bennem. Talán az se teljesen... Jó, akkor most melyik a semleges nem jelzése? Azt hiszem, a „das”. Jó, akkor ez megvan. Viszont... szerintem a „die” a nőnemé, az lányosabb, akkor viszont a „der” a hímnem – így történt az, hogy én spanyol tanulás alatt németül gondolkoztam a németről.

Hét nappal később

Az elmúlt egy hét alatt sok minden történt, mind fizikailag, mind szellemileg.

Először is, vágattam egy kicsit a hajamból, valamint egy 24 órán át tartó festéket kapott még két napja, ami, megjegyezném, még mindig látszódik. Köszönet Michael-nek!

Szellemileg egyébként nem sokat változtam, talán csak megtapasztaltam azt, hogy milyen egy olyan környezetben lenni, ahol nem csak egy ember foglalkozik veled, hanem már többen. Először is itt van nekem Lena, akivel hivatalosan is „elbék” lettünk, a fiúk, akik megmutatták, hogy a hülyeség határait a legkönnyebb feszegetni, és ha azt átlépjük, akkor jobban érezzük magunkat, mint úgy általában, vagy mint aki épp valamilyen tudatmódosító szer alá kerül. Aztán még ott van Regan, akivel sikerült tartani a kapcsolatot, és bár egy hét nem hosszú idő, megmutatta, hogy nem hagyjuk, hogy sok időt töltsünk beszélgetés nélkül, mert tudjuk, hogy akkor oda lenne a sok éves barátságunk, és azt nem hagyhatjuk.

Összességében szerintem jót tett nekem ez a környezetváltás. Elvégre több barátom lett, és végre úgy érzem, tartozom valahova, és már most attól félek, hogy a nyár végén (mármint az én nyaram végén) elköltöztetem Angliába a „frissen” szerzett barátaim. Nem biztos, hogy együtt fognak működni, de engem ez nem nagyon izgat, hogy őszinte legyek.

Lena-val általában a moziban lógtam, mert mint kiderült, hatalmas nagy filmrajongó, valamint arra is fény derült, hogy én is. Amiről eddig nem tudtam. Mindegy.

Calum-ékkal meg csak elvagyunk... igazából nem tudom őket egy csoportba sorolni, mert annyi mindent csináltunk együtt az eddig itt töltött – majdnem – másfél hetem alatt, hogy azt elmondani is lehetetlen lenne. Van pár olyan pillanatunk, amikor olyanok vagyunk, mint a Nulladik Óra statisztái a film első perceiben, máskor meg olyanok, mint amikor már a Nulladik Órások barátok lesznek, és együtt tancolnak, beszélgetnek, és nevetnek, és próbálják elviselni John Bender elmeroggyant gondolatait. Leszámítva, hogy köztünk nincs sem John, sem Bender. Részletkérdés.

A mai napom is hasonlóan töltöttem, mint az előzőekben – mármint a fiúkkal.

Igazából nem terveztük meg egyszer sem, hogy hová megyünk, mit csinálunk, ezek a dolgok... öhm... spontán jönnek, és ez szerintem tök jó dolog. Nem kell előre megtervezni semmit, épp ez bizonyítja, hogy mennyire jóban vagyunk, minden zökkenőmentesen megy, a még bőven kezdetleges barátságunkban, ami, ugye, a reptéren kezdődött.

Ahogy megbeszéltük, pontosan délután négykor érkeztek meg a házunk elé, ahonnan együtt indultunk. Az egyébként céltalan út elején Ashton felajánlotta, hogy együnk meg egy fagyit, ha még nem tettem a mittudoménmármilyen cukrászdában, mert az Sydney legjobbja. Mi még csak a környék másik cukrászdájában voltunk Lena-val, szóval belementem, ahogy a többiek is.

Én maradtam a sajátos összeállításomnál, ami ugye a vanília-eper kombó. Mindenhol olyat veszek, mivel ha kísérleteztem, sosem jártam jól. Egyszer ki is hánytam a tövises, vagy milyen fagyit. Visszaemlékezni is fáj. Brrr.

– Jó, és ennyi lesz – adta oda a blokkot Luke-nak, aki kifizette, és leültünk egy asztalhoz.
– Várj, az enyém mennyi volt? - kérdeztem belenyúlva a zsebembe, azzal a szándékkal, hogy kifizessem.
– Miért érdekel? - nevetett ki.
– Mert ki akarom fizetni, na! - válaszoltam, és előszedtem annyi pénzt, amennyi körülbelül kifutotta.
– Te most szórakozol? - vonta fel a szemöldökét. - Na, nehogy már!
– De! Nem szeretem, ha fizetnek helyettem – vallottam be. Jó, egyenesen utáltam, ha kifizetnek helyettem valamit! Olyan érzés, mintha nekem nem lenne rá pénzem, mert egyáltalán nem így van. Ha kell, dolgozok, csak ne fizessenek ki helyettem semmit. Ráadásul teljesen úgy jön le a hülye fejemnek, mintha emiatt tartoznék az illetőnek.
– Jaj, meghívtunk – vonta meg a vállát, és belenyalt a fagyijába, de én tovább nyaggattam.
– De nem, mert olyan, mintha mások tartanának el. Jó, nem akarok belemenni, mert eszméletlen bunkó tudok lenni, úgyhogy ne legyél már ennyire hímsoviniszta, és hadd fizessem ki! - nevettem el magam a végére, nehogy úgy gondolja, hogy én ezzel meg akarom bántani.
– Srácok? - fordult körbe Luke segítségkérően, bár úgy láttam, ők ebbe nem szívesen folynának bele. - Nem engedem, hogy kifizesd. Most gondold végig. A többiek meghúzták magukat, és olyan, mintha itt se lennének, tehát úgy jön le a helyzet, mintha randiznánk. Te akkor is kifizetnéd a részed? - kérdezte rezzenéstelen arccal, mire magyarázkodni kezdtem.
– Jaj, az más!
– Miben más?
– Abban, hogy ott... jaj, csak más, na!
– Jó, akkor gyere el velem egy randira!

Hetedik ok - Az éjjeli vendég

Sziasztok!(:

Tegnap személyes okok miatt nem tudtam ide posztolni, de hogy ne nagyon haragudjatok rám, egy ajánlattal jövök.(: Ha lesz a bejegyzés alatt 5 komment/vélemény, akkor azonnal hozom a következő részt. Ha nem lesz meg, nem baj, akkor majd szombaton. De ha meg is lesz, akkoz azonnal, plusz szombaton is lesz. Na, mit szóltok? (:

x Chloe

zene

Nyolc fele megfürödve, teljesen elkészülve az alvásra feküdtem le, hogy majd fél egy fele felkelek, és kettőig el tudok készülni, elvégre nem pizsiben kéne üdvözölnöm az osztályom a kamerán keresztül.

Előre kikészítettem magamnak egy fölsőt, elvégre a nadrágom nem fogják látni, úgy is csak ülni fogok, úgy meg pláne nem látszódik.

Fél kilencig néztem a Nickelodeon-t, ami szerencsére bejött a tévében, aminek nagyon örültem, hiszen az egyik kedvenc csatornám, szóval tökéletesen elvoltam a V, mint Viktóriával, de a végén teljesen álmosan kapcsoltam ki a tévét, és merültem álomba.

Az ébresztő ugyan szorgosan dalolt, nekem annyira nem volt jó, hiszen épp egy szép álomból keltett fel (irodalmi díjat kaptam, és megrendezhettem a saját regényemből a saját filmem – szép is lenne...), úgyhogy cseppet dühösen sétáltam a telefonomhoz, bár azt is elnyomta az álmosság.

Átcseréltem a két pólót, bekapcsoltam a lap-top-ot, majd az amíg töltött elmentem megmosakodni, hogy kevésbé legyen ennyire nyúzott tekintetem.

Mire végeztem már a gép is bekapcsolódott, tehát egyből be tudtam lépni a Skype-ba, és mivel volt még negyed órám a megbeszélt időpontig, ezért a neten keresgéltem dalokat, ugyanis mániám kutakodni mások által még nem ismert bandák után. Így volt ez anno a The Vamps-al is, akiket már a második videójuknál megtaláltam. Most meg már rég túl vannak a második videóklippükön.

Igazából nem jártam sok sikerrel, tehát Michael-ék bandájától kerestem zenét, és erre pont megfelelt az I Miss You címre hallgató feldolgozásuk, ami bár lassabb tempóval bír mint a legtöbb daluk, de ugyanúgy belopta magát a szívembe, mint mondjuk a Try Hard.

Megkaptam a vidihívást, szóval gyors kikapcsoltam a zenét, és fogadtam azt.

– Sziasztok! - intettem bele mosolyogva, majd ásítottam egyet.

– Mennyi az idő nálatok? - ordította köszönésképp Sean, mire félrehajoltam, hogy megnézze a falirórán. - Bakker, nálatok éjjel van? Már?

– Ja – vontam meg a vállam. - Nem nagy dolog – legyintettem.

– És mesélj, milyen Sydney! - szólt közbe Lara, aki totál rá volt állva erre a témára. Ő is szeretett sok helyre utazni, szintén a tehetősebbek közé tartozott, de alapvetően nem él vissza ezzel, amit csak tisztelni tudok benne.

– Azon kívül, hogy nagy?

– Mondjuk – nevetett fel.

– Ööö... említettem már, hogy nagy? - hülyültem. - Hát, nekem tetszik. Szép hely, kedvesek az emberek, mindenki barátságos, és ha nevetni akartok, ne a szórakozóhelyekre menjetek, hanem a reptérre. - A végét már nevetve mondtam, hiszen nem tudtam kihagyni.

– És mi a helyzet a tanulással? - szólt közbe az osztályfőnök, mire rögtönöznöm kellett valamit.

– Á, jó napot tanár úr! Izé, hogy tetszik lenni? - kérdeztem, mire páran felnevettek. Kétségtelen. Átlátnak rajtam.

– Gondoltam – bólintott. Ő is ismer.

– Történt valami azóta, hogy elmentem? Ment még el valaki, vagy jött? - nyújtottam a nyakam, mintha csak jobban látnék, mivel mintha hiányos lett volna az osztály. - Beteg valaki?

– Ja. Chace nem jött – vont vállat Regan. - Vagy csak késik. Mint mostanában egyfolytában – jegyezte meg, mire megrántottam a vállam, ahogy ő az imént.
Suli előtt mindig van néhány összejövetel, a sulink beiktatta, hogy még előtte le legyen dolgozva néhány nap, amit mi kihagyunk a többi sulival ellentétben.

– Ja, csak mert olyan fura volt, hogy két helyen nincsenek. Mindegy. Mennem kell jövőre korrepetálni?

– Nem – mondta az ofő.

– Ezazzz! - könnyebbültem meg, mert tartottam attól, hogy idén is nekem kell majd szenvednem azokkal, akiket kicsit sem érdekel a tanulás.

– Egyébként ugyanolyan szerencsétlen vagy ott is, mint itt? - nézett fel a körömreszelésből Chelsea, szemét forgatva, mire legszívesebben megfojtottam volna helyben. Szerencséje a köztünk lévő több ezer kilométer, meg az ilyen helyzetekben „nagy szavakat használok” tulajdonságom.

– Közölném, hogy három nap alatt több, és érdekesebb dolog történt velem, mint veled.

– Mint például? - kérdezte flegmán, tekintetével sem méltatva.

– „Osztogattál” már a reptéren ruhát srácoknak? Mert én úgy kezdtem a Sydney-s perceim... - Természetesen nem szándékoztam elárulni, hogy ők egy zenekar tagjai.

– Mégis melyik szerencsétlen kérne tőled – pillantott rám – ruhát. Azokat az ízléstelen, koszos, és régi ruhákat, vagy miket. Pfúj.

– Elég! - szólt közbe az ofő, aki sosem méltányolta, ha valakik veszekednek, főleg a szeme előtt.

A „bájcsevejt” az szakította félbe, hogy kintről hangokat hallottam. Nem a házból, hanem előtte. Aztán becsapódott egy kocsiajtó.

Ki a halál jött ide? - tettem fel magamban a kérdést, és csörögni kezdett a telefonom. Nem volt meg a szám, épp ezért sem értettem, miért zenél máshogy, mint ami be van állítva alapra. De egyébként biztosra vettem, hogy ha valaki átállította, akkor Ashton volt, mivel a Paramore-tól ment a Still Into You, ami egyébként nagyon szuper szám. Csak ugye én egy Green Day dalt vártam, szóval a frászt hozta rám.

– Mi a fene csörög? - kapkodtam a fejem, mire Regan elnevette magát.

– Szerintem ki lehet találni. Villog a telefonod.

– Basszus – túrtam a hajamba, és kinyomtam. Ne zaklassanak engem éjjel!

Na most én tovább szándékoztam csetelni, csakhogy ebben megzavart az, ahogy az ablakomon koppan valami.

– Hát ez mi volt? - néztem a hang irányába, amin újra koppant egy kavics.

– Tőled jön ez a koppanós hang? - kérdezte Macey, mire bólintottam.

– Pillanat, megnézem ki az – pattantam fel. Ennyit erről, hogy nem látják a nadrágom.

Kisétáltam az ablakpárkányhoz, hogy megnézzem a „zaklatómat”, aki történetesen Luke volt.

– Mit akarsz ilyen későn? Épp csetelek!

– Ki a halál van fent éjjel, hogy cseteljen? - kérdezett vissza.

– Mondjuk én. Angliában reggel van.

– Ja, biztos. Bemehetek?

– Miért jöttél?

– Majd fent elmondom – mondta némi töprengés után, mire feltartottam a mutatóujjam, jelezve, hogy várjon egy kicsit.

Elköszöntem a cseten, de amikor Regan megkérdezte, hogy ő maradhat-e, bólintottam (ez akkor történt, mikor ki akart lépni).

Leblattyogtam a lépcsőn, arra törekedve, hogy minél halkabban tegyem, megfogtam a kulcsot, és kinyitottam az ajtóm. Halkan elfordítottam a zárban, és sikeresen, hang nélkül kinyílt.

– Mit keresel itt? Baj van? - kérdeztem, miközben arrébb állva, jelezve, hogy jöjjön be.

– Balhé van otthon.

– És te most jöttél el otthonról?

– Ja. Cal-hoz akartam menni, de ki van kapcsolva.

– Értem. Hát, gyere fel, mert közben vár a legjobb barátom a neten – ajánlottam fel, és elindultunk fel a lépcsőn.

Én még gyors visszafordultam, mivel az ajtót elfelejtettem visszazárni, amit Luke csak egy halk nevetéssel reagált le, én pedig válaszul meglöktem a vállát. Nem ér kinevetni! Így is rendesen zavarba tud hozni.

– Regi, ő itt Luke, Luke, ő pedig Regan – tisztáztam a neveket gyorsan. - Mennyi van még a szünetből?

– Tíz perc – vont vállat, félig az órára sandítva, és vigyorogva megszólalt. - Tőled tényleg kértek ruhát a reptéren?

– Te elmondtad neki? - kapta fel a fejét Luke rémülten, mire elnevettem magam.

– Bocsi, muszáj volt – vihogtam. - De nem mondtam többet – nyugtattam.

– Miért, ti jártok? - zavarodott össze Regan, mire mindketten kérdőm néztünk rá. - Miért, nem?

– Nem! - vágtuk rá egyszerre Luke-al. Regan jót érzett.

– Tényleg?

– Ja – bólintottam, ő pedig továbbra is gyanúsan méregetett minket.

– Jó, biztos. Ha ti mondjátok – válaszolt, és az órára pillantva újra megszólalt. – Két percem van, hogy átérjek a D épületbe... az A-ból. Hülye prezentáció. Sziasztok! - intett, és kilépett a hívásból.

– Milyen üdítőt innál? Azt hiszem van barack, meg kóla – mosolyogtam a vendégemre, aki pár másodperc töprengés után válaszolt.

– Kólát, ha van, légyszi.

– Oké, keresek lent – indultam ki a szobából.

Lesiettem a konyhába, a hűtőből pedig kivettem egy nagy kólát, előkerestem két poharat, és visszabotorkáltam a szobámba, miközben úgy éreztem, hogy ha valaki ezt végignézte volna, biztos azt hitte volna, hogy egy kémfilm szereplője vagyok. Jó, a szaltók, és egyéb extrák elmaradtak, de vicces volt úgy menni, hogy ha lebukunk, vajon mi lesz.

Szóval a kémet megszégyenítő halk osonásommal (értsd: majdnem levertem két vázát, egy képet, és egy képet le is vertem, úgy tartottam meg a térdemmel. Egyszerűen jó vagyok) mentem vissza a szobámba, ahol Luke a telefonját nyomkodta, ha jól láttam, valami listát húzogatott. Aztán felvette az enyém, és azt hasonlította össze az övével.

– Ha ennyire bejön a telóm, csak szólj – kuncogtam, és letettem az üdítőt az asztalra, és öntöttem mindkettőnknek.

– Nem az, csak a zenelistád csekkoltam. Majdnem egyezik – mosolyodott el a végére, én pedig büszkén átvettem a mobilom.

– Ez bizonyítja, hogy jó ízléssel rendelkezel.

– Ja, csak mert neked is ugyan olyan, mi?

– Hogy tudja – biccentettem, majd a kólámért nyúltam, hogy igyak, de a poháron keresztül láttam, hogy milyen idióta fejet vágott, és nem bírtam ki röhögés nélkül, úgyhogy kicsin múlott a fulladás részemről, amin most Luke nevetett.

Az este folyamán beszélgettünk, és zenéket mutattunk egymásnak, amik többnyire tetszettek a másikunknak. Én meséltem Anglia azon részéről, ahol lakunk, mert ő ott még nem járt, csak ugye Londonban.

Olyan természetellenesnek találom, amikor valaki rekordidő alatt össze tud barátkozni valakivel, bár én mindig is ilyen voltam, és nem tudtam eldönteni, hogy jó tulajdonságnak számít-e ez, vagy nem. És abba is ijesztő belegondolni, hogy sokszor közvetlenebb vagyok vadidegenekkel, mint a való életben már hosszú ideje ismert barátaimmal, ismerőseimmel.

Talán az az egészben a legmegdöbbentőbb, és furább az egészben, hogy bármennyire is ellenzem magamban ezt, hogy jóban legyek velük, csak mert híresek, de nem tudok, mert ez csak a gondolatom olyan zugában van, amivel amúgy nem törődök. De egyszerűen annyira teszek rá az ismertségükre, hogy nem is érdekelne az se, ha rossz értelemben lennének látványosság, és nem úgy, mint Ausztrália büszkeségei.

Hatodik ok - Az új barát

Sziasztok!

Íme a hatodik fejezet/rész/ok/akármi. (:

Remélem nektek is feltűnt, hogy egyre hosszabbak a részek, én tényleg igyekeztem, amikor ezeket a sorokat írtam.

Köszönöm a kommenteket, sokat jelentenek♥

x Chloe

zene
(még mindig imádom)

A napom úgy nyílt, hogy lent a konyhában közölte, hogy húsz perc múlva átjön a már említett lány, hogy megismerkedjünk.

A szerkényem előtt vagy fél órát álltam, mire végül sikerült eldöntenem az aznapi szerelésem, ami egy fekete Converse-ből állt, fehér, 'AWESOME' feliratú felsőből állt, valamint egy fekete sortból. A hajam jobbra kiengedtem, és kicsit próbáltam a kezemmel olyan hullámos hatást kelteni neki, ha már nem használok hajvasalót. Minek? Hogy tönkretegyem a hajam?

A kezem dörzsölgettem, miközben egyfolytában kilestem az ablakon. Úgy éreztem magam, mint egy öt éves, akinek épp hozzák a meglepijét, ami nekem egy új barát lett.

Dél múlt pár perccel, amikor hallottam, hogy valaki errefelé trappolt, de mire kilestem volna, megjelent az ajtóban egy nálam kicsit alacsonyabb, szőke hajú lány. Első látásra ha jellemeznek kéne, talán azt mondanám, hogy „cuki”. A haja lazán összefogva állt feje búbján, körmei rózsaszínnel ki voltak kenve, ami azonnal feltűnt, mivel azt piszkálta. Ő is hasonló ruhában volt mint én, leszámítva, hogy ő inkább rózsaszínesre vette a figurát. Kedvesen mosolygott, mintha csak valami régi ismerőse lennék, fejét picit oldalra biccentette, majd megigazította a szemüvegét, ami kifejezetten jól állt neki.

– Szia, Lena vagyok, a szomszéd – nyújtotta felém a kezét, amit elfogadtam, és én is bemutatkoztam neki. - Fhú, hát te nem ausztrál vagy – állapította meg. Ennyire erős lenne az akcentusom?

– Nem, Angliából jöttem – válaszoltam, mire bólogatni kezdett, és közölte, hogy ő Amerikára tippelt volna, ha nem mondom el. Majdnem.

– És, mondjuk, ha gondolod, körbevezethetnélek, hacsak nem tetted már meg.

– Az egyik „friss” ismerősöm tegnap megtette, de elmehetnénk valahova – ajánlottam fel, hátha lesz közös témánk a társalgás közben.

Végül úgy döntöttünk, hogy elmegyünk a környék legjobb cukrászdájába, és veszünk egy-egy sütit, valamint üdítőt.

Amíg sétáltunk kérdezgetett Londonról, de mivel én nem londoni vagyok, sokat nem mondtam, inkább a mi kisvárosunkról meséltem. Főképp a suliról volt szó, hogy kellett-e nálunk egyenruha, csak mert itt kell – mármint ahova ő jár. Nálunk szerencsére ilyenről nem volt szó, kivéve az iskolai ünnepségekre kötelező összeállítást.

– Olyan szerencsés vagy ebből a szempontból – mondta, miközben lekanyarodtunk a következő utcára. - Nálunk ilyen vöröses pólót kell viselni, rajta a suli logójával, és a lányoknak kötelező a szoknya – forgatta a szemét. - Annyira nem bírom ezt a részét, de amúgy jó suli. Ha idejárnál, te is szeretnéd, szerintem – pislogott barátságosan, mire megvontam a vállam. Ki tudja? Bármi megtörténhet.
– Hát, nem tudom. Csak a félévig maradok, szóval nem hiszem, hogy lesz rá alkalmam.
– De be is jöhetnél majd. November közepefele be kell mennünk a könyvosztásos izé miatt... - magyarázta, én pedig folyamatosan bólogattam.
– Hát, meglátjuk.

– Lassan megérkeztünk a cukrászdába, ahol csak hárman voltak, az eladók pedig olyan „kötelező mosollyal” üdvözöltek minket.
– Én ezt ajánlom, vagy ezt... - mutogatott körbe Lena -, nem várj! Ez is nagyon jó!
– Lena, nyugi – nevettem rajta, mert egyszerűen annyira fel volt pörögve.
– Oké, válassz te – állt arrébb.
– Köszönöm – kuncogtam, majd ráböktem az egyikre véletlenszerűen.

Ezek mellé rendeltünk egy üdítőt, aztán pedig kerestünk egy asztalt, és vártuk, hogy megérkezzen. Lena újból belekezdett egy témába, csak hogy oldja a hangulatot, ami egyébként nem is volt rossz, kifejezetten jól éreztem magam vele, kedves, közvetlen lány.

Könnyedén csevegtünk egyik témáról a másikra, sok közös volt bennünk, a véleményünk is az esetek majdnem mindegyikében egyezett, de az is már ízlés kérdése volt.

Igazából jó volt a hangulat, sokat nevettünk, és arra kellett törekednem, hogy ne köpjem szembe sokszor a röhögésem miatt az italommal, szóval párszor félre is nyeltem.

– És mondd csak, hogy-hogy elengedtek egyedül?
– Hát, nehéz volt őket meggyőzni, de megérte.
– Amúgy... mennyire volt hosszú a repülőút?
– „Csak” harminc óra – vontam vállat, mintha nem lenne olyan nagy kunszt. Pedig az. Nagyon is az.
– Jesszus, és két órát nem bírnék ki a magasban – döbbent le, én pedig amolyan „ez van, túl vagyok rajta” fejjel, és újra beleittam az üdítőmbe.
– De mindegy is. De haza kell mennem az évnyitóra – húztam el a szám.
– Tehát. Hazamész egy napra, és emiatt utazol hatvan órát? - foglalta össze, és ez átgondolva nagyon fárasztó volt.
– Talááán később kellett volna jönnöm – állapítottam meg.
– Nem, hidd el, hogy nem. Akkor biztos sok minden más lenne – közölte optimistán, nekem meg eszembe jutott a reptéri jelenet. Az is biztos, hogy már csak amiatt megérte hamarabb jönnöm az év vége előtt. - Na, mi ez a bizalmas vigyor? Hmmm?
– Semmi – legyintettem, és vigyorogva bámultam vissza a poharamba, miközben a szívószálat forgattam benne.

Kifizettük a vásárolt sütiket, és az italokat, majd elindultunk a park irányába, amit – hála Michael-nek – én is ismertem.

Kerestünk egy padot, amire leültünk, és egymással szembe fordultunk, hogy tudjunk beszélgetni. Na, nem mintha anélkül nem tudtunk volna beszélgetni, de ez így olyan drámai volt.

– Jó, akkor most mondj te magadról valamit – mutatott rám.
– Jó, öhm... - gondolkoztam hangosan. - Szeretnék majd egy tetoválást – böktem ki a már régi, egyéni célom. - Nem nagy dolog, csak valamit, ami a tizenhatost jelzi. A fülem mögé, vagy a csuklómra, mondjuk – mondtam.
– Miért pont tizenhat?
– Ez a szám mindig ott volt az életemben. Tizenhatodikán születtem, tizenhatan voltunk az osztályomban, tizenhatodik sorszámú voltam az egyik írós pályázaton, amit meg is nyertem... ilyenek – feleltem, és nekem eszembe jutottak ezek a dolgok. Sokáig nem is gondoltam volna, hogy ilyen létezik, hogy valakinek van az életében egy dolog, ami mindig jelen van neki. Nekem ilyen a tizenhatos szám. És erre nem is olyan régen jöttem rá.
– Az durva – esett le az álla, a szerintem egyáltalán nem is olyan komoly a dolog. Jó, eleinte inkább bizarr volt. - Hallod, hány nap múlva lesz az évnyitótok? - vonta össze a szemöldökét, mire magamban számolgatni kezdtem.
– Hét nap múlva.
– Ez nem jött be. És a tanítás kezdete?
– Pontosan tizeeen...négy nap múlva.
– Akkor megint itt van a tizenhatos! – világosított fel, és elnevettük magunkat a furcsa véletlenen. (Merthogy én már két napja vagyok itt.)

Hazamentünk (hozzánk), és mivel látta a nagyi, hogy milyen jól elvagyunk, felajánlotta, hogy itt is aludhatna Lena, persze ha megengedik neki. Nekem tetszett az ötlet, ahogy Lena-nak is, szóval átmentünk hozzájuk, hogy megkérdezzük, mivel kezdett sötétedni, és ha megengedik, ideje lenne menni.

Szerencsére megengedték, mivel ahogy láttam a szülei reakcióját, csak remélni mertem, hogy szimpatikusnak tartanak. Az kéne még, hogy valakivel jóban legyek, amit nem méltányolnak mások.

A szobámba telepedtünk, pizsiben, kócos hajjal, és úgy tömtük magunkba a nemrég rendelt pizzát, és a kólát, és próbáltunk filmet választani, végül megállapodtunk a Tökéletes Hang-nál.

Az ágyam előtt ültünk, köztünk a pop-corn-nal, és a kóláinkkal, valamint a félig megcsócsált pizzával, és kicsit álmosan néztük a filmet. Nekem tetszett az egész, ahogy Lena-nak is, ami nem csoda, ő ajánlotta, mivel ez a kedvenc filmje. Nekem muszáj volt kiharcolnom, hogy megnézzük a Nulladik órát, csak nem mondtam meg, hogy elég régi, mert tuti nem ment volna bele. Éljen a gonosz én.

Elkezdődött, én pedig felhúztam a térdem, amiben Lena is követett, majd megszólalt.

– Milyen régi ez a film? - vonta fel a szemöldökét, mivel a minősége nem a legjobb, de azt leszámítva – nekem – tökéletes.
– Hát... '85-ös – húztam el a szám, és azonnal védelembe vettem a kedvencem. - De egyébként nagyon jó! Beválogatták a legjobb sulis filmek közé, első lett – mosolyogtam. - És egy csudaklassz rendező készítette. Illetve rendezte... részletkérdés.
– Hát, meglátjuk – kuncogott, majd megjelent a képernyőm a suli épülete, ami azt jelentette, hogy elkezdődött.

Végignéztük a filmet, és úgy láttam, hogy Lena-nak is tetszik, mivel elég jókat nevettünk egy-egy résznél, főleg a személyes kedvencemen, „Mr. Bender”-en.

A csajos esténk úgy folytatódott, hogy vaksminket csináltunk egymásnak, ami tök poén lett. A dolog lényege egyébként annyi, hogy becsukott szemmel mindketten szigorúan a bal kezünkkel kifestjük a száját. Na, mi mindent kifestettünk a másikon, csak épp a száját nem. Nekem még a szemem is rúzsos lett, Lena-nak pedig a füle, bár fogalmam sincs, hogy sikerült ezt összehoznom.

Kaptam egy sms-t éjjel kettőkor (javában fent voltunk még), hogy huszonnégy óra múlva lesz osztályfőnökink (szokott lenni ilyen évente, a suli kezdete előtt), és jelentkezzek be a Skype-ra. Én mondjuk totál megzavarodtam, hiszen meg voltam győződve róla, hogy Ausztrália van lemaradva fél nappal, de nem, Angliában kevesebb az idő.

Éjjel négy fele sikerült elaludnunk, amikor már tényleg nem bírtuk sokáig.

Délben keltünk, és mivel elfelejtettük lemosni a rúzst, az jobban szétkenődött, mint amennyire az lehetséges. A hajam tiszta piros volt, és a nyakam is. Jót nevettünk magunkon, és az idétlenségünkön, és elmentünk lemosni a trutyit, majd próbáltunk rendet varázsolni... a probléma ott kezdődik, hogy nem vagyunk varázslók, és nem is jött össze a rend.

Megreggeliztünk (a nagyi palacsintát csinált. Hmmm...), végül összeszedtük Lena holmiját, mivel lassan indulnia kellett haza.

– Köszi, hogy átjöttél, meg úgy mindent – intettem neki az ajtóból.
– Nincs mit, máskor is. Szia!
– Szia!

Bementem a házba, hogy folytathassam a szobámban a pakolást.

Ötödik ok - A jófejségem

Sziasztok!:)

Az ötödik rész megérkezett. :D Igen, ez megért egy mondatot. :D

A design még nincs kész, de remélhetőleg nemsoká kész lesz. :) Annyit elárulok, hogy CSS kódos az egész, és nagyon jól fog kinézni :D :) Remélem tetszeni fog, mellesleg kitettem a díjakat, amiket eddig kaptam, mindenkinek nagyon köszönöm:)♥ (Holnap linkelem is azoknak, akik kaptak :) )

PS.: A When You Left-en holnap rész! :) (Aki nem tudná, szintén 5SOS fanfic.)

x Chloe

zene

Reggel arra keltem, ahogy a nagyi lent főz, ugyanis a botmixernek elég nagy hangja van. Álmosan pislogtam közbe, majd az órára pillantva megállapítottam, hogy tíz is elmúlt. Általában nyolc-kilenc körül ébredek, úgyhogy csoda, hogy most sikerült ilyenkor, figyelembe véve az időeltolódást.

Lassan felültem, és próbáltam nem elborulni az álmosság mivégett.

A mai öltözékem egy szimpla piros pólóra esett, hozzá pedig egy kék rövid farmert választottam.

– Basszus – fogtam a fejem, mert sikeresen belefejeltem az asztalomba.

Szóval a kis balesetem után újra nekiálltam pakolni, nem is törődve a reggelivel, amit normál helyzetben követeltem volna már.

Így történt az, hogy én The Vamps-t hallgattam, miközben dalolva tettem el a mindig előbukkanó ruháim.

Délután négy fele, amikor már félálomban voltam (éljen az időeltolódás), hangos dudaszót hallottam, az ablakon kinézve láttam a tegnapi kocsit – a fajtáját meg se merem tippelni, annyit értek a kocsikhoz, mint a Kör-ös csaj a nyelvtanhoz. Mondjuk. Bááár... ki tudja.

Letrappoltam a lépcsőn, felvettem az egyik útban lévő papucsot, amiben kicsoszoghattam a beállóig.

– Köszönöm, hogy elhoztátok – motyogtam, majd Michael kivette hátulról a cuccom.

– Nincs mit – mondták egyszerre, amitől amúgy is frászt kapok. Mellesleg olyan ijesztő, amikor egy ikerpár egyszerre beszél, főleg, ha ugyanolyan ruhában vannak.

– Hát, akkor sziasztok – intettem, és besiettem, mielőtt a nagyi vagy nagyapa kitalálná, hogy hívjam be őket.

A délután folyamán a telefonom bújtam, és épp keresni akartam az egyik ismerősöm számát, amikor feltűnt egy, ami tegnapig nem szerepelt benne: Michael C.

Nagy nehezen kilogikáztam, hogy ez valószínűleg az a Michael lehet, akit ismerek, bár nem nagy ész kellett hozzá. Szóval végül őt hívtam.

– Szia Aida! - vette fel a telefont.

– Honnan van meg a számom?

– Nem nehéz kilogikázni. Nem sokan ismerik ezt a mobilom, valamiért sejtettem, hogy te leszel az – nevetett.

– Jó, lehet. Te írtad be a számod a telómba?

– Baj? - kérdezte pár másodperc szünet után.

– Nem, igazából örülök neki. Bocs, hogy milyen voltam, csak kicsit felmérgeltem magam. Meg titeket ismerlek még csak, és kéne valaki, aki majd körbevezet. A nagyival nem olyan – mosolyodtam el a végére.

– Holnap? Mondjuk...

– Persze, ha nekem nincs programod.

– Azért ajánlottam – nevetett fel. - Akkor holnap, mondjuk előttetek?

– Aha, úgy jó. Szia!

– Szia, Aida.

Edgy félmosollyal az arcomon tettem le a telefont, miközben magamat szidtam, hiszen már eldöntöttem, hogy nem is barátkozok velük, erre megkérem egyiküket, hogy kísérjen körbe a környéken. Tipikus Aida.

Az este majdnem éjfélkor aludtam el, és úgy tűnt, könnyen viselem ez a időzóna-változást.

Tíz fele keltem – ismét -, úgyhogy az „idegenvezetőm” érkezéséig többnyire olvastam. Először Jennifer E. Smith-től akartam a Vajon létezik-e szerelem első látásra? könyvét, de végül a Milyen is a boldogság? mellett döntöttem. Az elején, amikor a két főszereplő levelezett az nekem kicsit zavaros volt, de nagyjából kezdtem megérteni, hiszen majdnem száz oldalt elolvastam Michael érkezéséig, aki – mint már ki lehetett következtetni – egyedül jött.

– Szia – intettem, mert épp a zárral szerencsétlenkedtem.

– Hali. Ne segítsek?

– Nem, várj... és kész! - emeltem fel a hangom a hatás kedvéért, mire Michael elnevette magát.

– Siker?

– Totális – kuncogtam, majd ránéztem. - Minek öltöztél fel ennyire? Én így is majd megsülök!

– Mert szerinted én nem? - vont kérdőre, én pedig felnevettem. - Egyébként Luke mondta, hogy hallottad az interjút...

– Ja, vásárolni voltam a nagyival – mondtam semleges hangnemen, miközben a kulcsommal szerencsétlenkedtem.

– Izé, bocs, hogy nem is említettük, csak khm... szóval így is jó volt valaki olyannal beszélni, aki nem hírességként látott minket, hanem barmokként, akik berontanak a csajmosdóba – magyarázta, mire elnevettem magam.

– Hát igen, eléggé meglepődtem – ismertem be a nyilvánvalót.

– Sejtettem – bólintott. - Amúgy hallottál már számot tőlünk? Tuti tetszene – közölte. - Mármint... ugyanazokat a zenekarokat bírjuk, és minket is a kedvenceink inspirálnak.

– Máris tetszik! Van fülesed?

– Ez kérdés volt? - tette fel a költői kérdést, és előrántott egyet a zsebéből.

– Köszi – vettem elő a bal oldalit, és azonnal el is indult a dal. Alapvetően tetszett, jó pörgős volt, bírtam be a szöveget, a ritmust, teljesen az én stílusom.

A dal dallamára (ó, ez de hülyén hangzik!) lassan, aprókat kezdtem bólogatni, ami nálam egy fura – és ritka – jele volt annak, hogy szeretem, és tetszik is a dal. Michael látta rajtam, hogy tényleg tetszik, szóval meg is jegyezte, és felajánlott egy bandalogós pólót, tekintve a már elég nagy gyűjteményemre.

Nagyjából megmutatta a környéket, elvezetett a parkba, a régi sulijukhoz, és egy hangszerbolthoz is.

– Köszi, hogy elkísértél – mosolyogtam kedvesen, mire Michael megrántotta a vállát, jelezve, hogy nem nagy kunszt, és szívesen tette.

– Nem tesz semmit – nevetett.

– Mindegy, ezért még egyszer köszi. Rendes dolog. Egyedül nem lett volna buli, el is tévedhettem volna idétlenségemben, a nagyival meg nem poén.

– Amúgy meddig leszel itt?

– Egész ősszel, illetve a tél elejéig-közepéig – feleltem. - Évek óta nem voltam a nagyapáékkal, csak ők jöttek, és most elengedtek. De még sosem jártam itt.

– Hát, kipipálhatod a listádon.

– Ja, rögtön Ausztria alatt – kuncogtam, és elővettem a mobilom. - Michael, az bizarrnak számít, ha te hívsz? - vihogtam, majd megnyomtam a zöld gombot.

Mike (mondta, hogy hívhatom így, ahogy barátai) a zsebében tapogatózott, majd szitkozódott egyet, miszerint otthon hagyta a telefonját, bár erre magamtól is rájöttem.

A mobilba először köszöntem, de mivel nem szólalt meg senki válaszul, le akartam rakni, amikor egy eszméletlen hangos ordítás hallatszott, majd az, ahogy Calum szidja Ashton-t.

– Ez mindennapos nálatok? - kérdeztem Michael-t, aki komoran bólintott, de tudtam, hogy alig bírja visszatartani a nevetést.

– Nyomd ki – tanácsolta, amikor már csak a vitatkozást hallottuk, bár nekem fogalmam sincs miről ment.

– Oké – vontam vállat, és „teljesítettem a parancsot”.

Elindultunk hazafele (mármint hozzánk), és szintén sok mindent meséltünk, és Mike javaslatára tippeket adtam a következő hajszínéhez, ami neki a heppje. Úgy, mint nekem a szívecske jel a neten, csak három hármassal.

– Bejössz? - kérdeztem illedelmesen, amikor megálltunk a ház előtt.

– Majd máskor – legyintett. - De jegyezd meg! Ha hajat akarsz festetni, együtt megyünk!

– Mindenképp! - biztosítottam. - Egyébként nem hiszem, hogy sor kerül rá.

– Lényegtelen, attól még előfordulhat – kötekedett, én pedig megvontam a vállam.

– Hát, azt se gondoltam volna, hogy így ismerlek meg, vagy, hogy egyáltalán megismerlek – mondtam bizalmas hangon, egy cinkos mosollyal ötvözve. - Egyébként nem gáz, ha letöltök pár dalotokat? Imádok a rock-ot, és ez a függőségem most a te hibád! - mutattam rá a mutatóujjammal, összehúzott szemekkel, egy félmosollyal az arcomon.

– Nem hát. És nem para – tette fel a kezét védekezően. - Csak ne legyél olyan, mint akik a mosdóba üldöztek.

– Nem garantálom – viccelődtem. - Jó, komolyan ne gondold – vihogtam, látva az arcát. - Szia, köszi mindent!

– Hányszor köszönöd még meg?

– Ahányszor eszembe jut!

Negyedik ok - Telefon

Sziasztok!:)

Nemsoká új, tőlem meg-nem-szokott design jön, addig is itt egy új rész, remélem tetszik nektek! :) Köszönöm az újabb feliratkozókat, kommenteket, illetve a pipákat is. :)

xx Chloe

zene

Mosolyogva integettem a négy fiúnak, és megvártam, amíg kifordulnak a másik utcára, majd beindultam a házba.

Bementem a házba, a nappaliban pedig ott voltak a nagyiék.

– Megjöttem! - mondtam vigyorogva, ölelésre nyitva a karjaim.

– Jaj, Aida! - sietett oda hozzám a nagyi, a nagyapa pedig mosolyogva pillantott rám. - Kikkel jöttél? Néztelek titeket, milyen társaság ez? Női ruhában voltak!

– Nagyi, én adtam nekik azokat! - csitítottam egy kicsit. - Kellett nekik, keresték őket.

– Milyen bűnözőkkel jöttél?

– Nem bűnözők – vettem őket védelembe.

– Jhaj, mindegy, itthon vagy, ez a lényeg – fújta ki a levegőt. - Csináltam egy kis vacsorát mire megjössz, a kedvenceid – nézett rám, mire egy „kajaaa” kiáltással a konyhába siettem.

Amíg ettem addig a nagyi sokat mesélt a helyről (na nem mintha nem mesélt volna róla eddig, csak egy kicsit elmagyarázta hol vannak különböző helyek), és, hogy az egyik barátjának az unokája velem egyidős, megismerkedhetnék vele, mert nagyon aranyos. Jó, ezt én sem értettem.

Mivel még a tanév előtt jöttem, ezért az el kell kezdenem tanulni, ami szerintem hülyeség, elvégre az már nem oszt, nem szoroz semmit. Ha lemaradok az első félévről, már nem teljesen mindegy?

– Nagyi, megyek kipakolni, megmutatod melyik szobában leszek?

– Persze, Kincsem, gyere!

Az emeleten kaptam szobát, balról a másodikat. Egyből beleszerettem. Egyik oldalon fürdő van benne, és szekrények helyett egy minigardrób. Tuti nem megyek haza innen...

Már egy csomó mindent kipakoltam, örömmel konstaláltam, hogy nagyon jól haladok. Egy óra alatt majdnem mindent elpakoltam. Wow. Tapsot nekem.

Lementem a konyhába, hogy felvigyek magamnak valamit inni, mondjuk egy dobozos barackot, vagy amit találok. A nagyi épp a rádiót hallgatta, amiben a hírek mentek, jöttömre pedig egy mosollyal reagált.

– Aid, menni akartam a boltba, hozzak valamit?

– Ha van itthon egy barackos üdcsi, akkor semmit.

– Hát az pont van a hűtőben – intett a konyha túlsó felébe. - Nemsoká jövök. Vagy van kedved jönni?

– Hát, még nem fejeztem be a pakolást... - húztam el a szám.

– Ráér az – legyintett. - Csak vegyél fel egy cipőt, és mehetünk.

– Jó – adtam be a derekam. Az emeleten kikotortam a kedvenc Vans cipőm, és már indulhattunk is a közeli szupermarket felé.

Bent a boltban a tejtermékek közül kezdtünk válogatni. Szétnézve a viszonylag nagy boltban, rájöttem, hogy nagyon hangulatos. A hangszórókból épp egy pop dal ment, a termékek szépen sorban voltak, ár és fajta szerint, és az itt dolgozók is kedvesek voltak. Ketten észre is vették, hogy még nem láttak erre, mire a nagyi büszkén ecsetelte, hogy az unokája vagyok, és most járok itt először. A nagyi szeretett áradozni rólam és Ashlyn-ről, a suliban sok szép és jó eredményt értünk el, sok versenyen vettünk részt, ráadásul én dalszövegeket, novellákat, regényeket, és ilyesmiket szoktam írni, míg Ash a rajzolásban, festésben, és hasonlókban jeleskedik.

Mindenki kedvesen köszönt nekünk, úgy néz ki, hogy ez egy ilyen hely. Nálunk bezzeg csoda, ha köszönnek. Cöh.

A pénztárnál álltunk, amikor már egy interjú ment, valami fiatal tagokból álló, talán punk bandával.

– És most milyen, hogy visszajöttetek Sydney-be? Történt valami?

– Nem is tudod mennyi minden! - válaszolt lelkesen az egyik tag, majd elnevették magukat.

– Na, meséljetek!

– Alig érkeztünk meg a gépről, letámadt minket egy csapat rajongó, és egy lánytól kellett segítséget kérnünk...

– Meg ruhákat – tette hozzá nevetve egy másikuk, nekem meg eszembe jutott a reggeli események. Ezek... ööö... te jó ég.

– Akkor biztos szerencsésnek érezte magát – mondta az interjús.

– Annyira nem. Nálunk maradt a telefonja – vihogott egy hang, mire végig tapogattam a zsebemen. Ó, a francba!

– Meg különben is... nem ismert minket. - Ez a hang biztos Michael-é volt.

– Nem ismeri a zenekarotok? - döbbent le a fickó. - Tehát akkor nem is tudta kikkel van dolga.

– Nem, de ennek így kellett lennie. Ha megismert volna minket, talán nem ússzuk meg – nevetett Ashton, majd a többiek is.

– Hát, mára ennyi volt! Köszönjük az interjút a 5 Seconds of Summer-nek!

Teljesen ledöbbentem...

Tehát... először is, akiket eleinte terroristáknak gondoltam, most kiderül, hogy ismert személyek, ráadásul a telefonom is ott hagytam! A fenébe, a fenébe, a fenébe!

– Nagyi, elkérhetem a telefonod...?

– Persze, Kincsem! - kotorta ki a zsebéből a készüléket.

– Köszi.

Kikerestem a számom, miközben kisétáltam a boltból, és tárcsáztam a számom.

Vedd már fel! - dühöngtem magamban.

– Aida? - szólalt meg egy hang, miután felvette.

– Luke? - kérdeztem vissza reflexből.

– Igen?

– Nálad van a mobilom?

– Nem, Aida, a szomszédunknál, csak idehozta, mert hívtak – ironizált, az egyébként tényleg hülye kérdésemre.

– Ráérsz? Csak mert kinyírnak, ha megtudják, hogy eltűnt a telefonom.

– Nem tűnt el, csak elhagytad. Kiesett a zsebedből, még a kocsiban. Épp indulni akartunk... valahova – válaszolt ködösen, mire félbeszakítottam.

– Hallottam az interjút. Azért hívtalak. Csak... csak add vissza – fejeztem be, és leraktam. Egyszerűen nem volt semmihez kedvem. Nem fogok ezek után találkozni velük. Mi két külön réteg vagyunk, és egyszerűen katasztrófa lenne a vége. Egy mezei csaj. Négy világhírű (legalábbis ezt gondolom, elvégre ismerős volt a banda neve az osztálytársaimnak köszönhetően, illetve az interjús krapek eléggé megdöbbent hanggal kérdezett vissza, amikor közölték vele, hogy nem ismertem őket) sráccal. Haha, jó vicc.

Hazamentünk, a ház előtt pedig az utoljára reggel látott kocsi állt – tehát Luke visszahozta a telefonom.

Mondtam a nagyinak, hogy menjen be, majd odaléptem a kocsihoz, és megkopogtattam az ablakát, ami lassacskán lehúzódott.

– Kösz, hogy elhoztad – szólaltam meg, majd kikaptam Luke kezéből, és már indultam volna vissza a házba.

– Hé, most mi a baj? Nyugi, nem néztem bele... Ja, és a pólókat holnap hozzuk, csak...

– Nem, nincs baj – szakítottam félbe -, csak... áh, mindegy.

– Nekem elmondhatod. Jó, nem ismersz, de attól még megbízhatsz bennem.

– Jó, értem, de nincs semmi – közöltem végül, majd intettem egyet, és újra beindultam a házba.

Bent felkaptam egy dobozos üdítőt, majd a szobámba ballagtam, felkaptam a laptop-ot, és felnéztem a Facebook-ra. Regan online volt, de mire írtam volna neki, megelőzött.

Regan Halltzer: Szia:) Mesélj, milyen Sydney!

Aida Laughen: Szia, nagyon szupi, szép hely:)

Regan Halltzer: Na, de mi volt! Téged ismerve nem unatkoztál!

Aida Laughen: Nem is... lényegtelen, ne is beszéjünk róla, légyszi. Inkább te, mizu volt otthon az elmúlt két napban?

Regan Halltzer: Semmi extra, a szokásos őrület. Holnap kezdődik az első suli nélküli hét:(

Aida Laughen: Itt holnap csak vasárnap lesz:P

Regan Halltzer: Ceszd meg

Aida Laughen: Ez van:P

Ez ment olyan fél órát, majd átmentem a Twitter-re. Ott igazándiból semmi említésre méltó sem volt, kivéve azt, hogy szinte mindenhol az '5SOS' rövidítést láttam, amire eddig nem volt példa. Vagy talán nem fordítottam eddig nagy figyelmet rá...