Tizenhatodik ok - A döntés /második rész/

Sziasztooook!

Igen, tudom, már másodjára hagytam ki egy hetet, de ajj, minden összejött. Teljesen ki ment a fejemből, hogy posztoljak, a prológus még mindig ott áll, befejezésre árva, és közbe még az iskolai pályázatra is sietnem kell... Na mindegy, hülye kifogások ezek, kár keresni ezeket.

Hamarosan vége, és szerintem az Epilógus is ketté lesz szedve, és akkor az iskolai pályázatos irományom lesz a következő blogom, mivel a Nincs megállással sem haladok valami jól... :D

Ölelés,

Chloe

zene

Oké vegyük át a lehetséges reakciókat, amiket produkálni tudhattam volna:

A, kiakadok, sikítozni kezdek, avagy bekapcsolom a picsa-üzemmódot; b, sírva fakadok, üvöltözök, hogy ezt teszi velem, párszor esetleg megütöm; c, lesokkolva állok, majd pofon vágom, és elmegyek.

Hát, ezek egyike sem történt meg.

Amikor azt hittem, hogy a lehetséges reakciók közül a „c” pont valósul meg, kontrolláltam magam, és magamra erőltettem egy mosolyt.

– Az... az klassz.

Aida nem is lehetne jobb színész, ugye?

– Igen? Tehát nem... akadsz ki?

Megforgattam a szemem, és egy félmosolyt varázsoltam az arcomra.

– Nézd, nem játszom a hattyú halálát, sem a hisztis barátnőt, elvégre neked ez a munkád, nemde? És szerintem ez még mindig nem olyan, mintha egy rohamosztagba lépnél be, vagy a sereghez csatlakoznál. Akkor akadnék ki – nevettem el magam a végére, igyekezve minél lazábbnak maradni.

– Nem is tudom, miért paráztam – szólalt meg. - Sejthettem volna, hogy így reagálsz.

– Ezt hogy érted? - kaptam fel a fejem. - Hogy kiszámítható vagyok?

– Nem. Inkább neveznélek megértőnek, és nyugodtnak. És ami pedig téged illet, közel sem vagy kiszámítható – nevette el magát, és pedig társultam hozzá.

Hát igen, az ilyen pillanatokért érdemes élni.

Másnap délelőtt anyuval beszélgettünk, amihez társult Ashlyn is (ez a nőszemély mindenhol ott van?), és miután befejeztem a kiselőadásom, anya megszólalt.

– Most pedig – állt fel hirtelen anya, és mosolyogva pillantott rám. - Igazából egyszer voltam Sydney-ben, de a lányom már egy egész évszakot itt töltött. Esetleg körbevezetnél minket?

– Örömmel – bólintottam színpadiasan, és combjaimra csapva indultam az ajtó irányába.

Egy csajos napnak néztünk elébe, már az induláskor, tehát fel voltam mindenre készülve.

Ashlyn is velünk tartott (nem burkolt szándéka volt, hogy szemezzen pár „szexi ausztrállal”, mert a The Janoskians, és a 5 Seconds of Summer után őt az ausztrálok éltetik – legalábbis elmondása szerint), úgyhogy először a környéket jártuk be.

A közeli cukrászdában vettünk fagyit, és annak elfogyasztása közben felmértük a terepet a parton, ahol páran flörtöltek Ash-sel, amibe ő örömmel bele is ment. Hát igen, ő sokkal szebb, mint én, ez amolyan nyílt titok, nem véletlen, hogy őt bámulják meg először kettőnk közül.

Mindig is én voltam a láthatatlan. Mármint... komolyan nem tudom, eddig összesen két fiúnak jöttem be úgy, az egyik Luke, a másikról meg csak pletyka szinten tudom. De úgy sosem érdeklődött irántam senki, és emiatt az amúgy sem létező önbizalmam mindig alább csökkent. De már megszoktam, hogy őszinte legyek. Bár abban biztos vagyok, hogy ettől a láthatatlanságtól most megmentett Luke azzal, hogy hivatalosan is fel lett vállalva a kapcsolatunk.

Tehát sokszor éreztem azt, hogy egy-egy „Invisible” névre keresztelt dal rólam szól, szóval... már nem is újdonság, de az utóbbi időben rájöttem, hogy talán csak az önbizalommal volt bajom. Vagy azzal, hogy túl visszahúzódó voltam. De ennek vége, azt hiszem.

– És mesélj csak, Aida, hogy barátkoztál itt össze Lena-val? És a többiekkel?

Anya kérdése hirtelen ért, szinte megijesztett, annyira elmerültem a gondolataimban.

– Öhm... hát, szomszéd, és így – nevettem fel. - Ő pedig bemutatott Gwen-nek, igazán kedves lány, biztos kedvelnéd – magyaráztam. - A lányok meg jöttek az árral – utaltam Vivian-ékre mosolyogva.

– És Luke-ékkel mi a helyzet?

Ó, Ashlyn Laughen, hogy mennyire, de mennyire...!

– Tényleg, a szőke szívtipró! - Anya hangja szakította félbe a gondolatbeli szidkozódásom.

– Anya, senki sem használja ezt a szót!

Fél percbe sem telt, de ott lyukadtunk ki, hogy „milyen szoros kapcsolatban vagyunk”, és Ash ezzel csak fokozta a feszültséget, amikor rákérdezett, hogy aludtunk-e együtt. Anya így is bepörgött a ténytől, hogy a „forever alone” lánya még sincs annyira egyedül, de kicsit tartott attól is, hogy mennyire nem vagyok magányos.

Hát én ott legszívesebben elégettem volna magam.

Vagy a föld alá süllyedtem volna.

Talán a kettőt egyszerre.

Na, az oka ennek történetesen az volt, hogy nagyban meséltem, hogy mi volt a koncert estjén (magát a koncertet kihagytam, túl nagy sokk lett volna ez így egybe anyunak), amikor a mesélésem közepette szinte elkiáltotta magát.

– Lefektetett?

Igen, itt akartam megsemmisülni. (Merthogy azt meséltem el neki, hogy Luke-nál kellett maradnom az eső végett, és elaludtam, és „lefektetett”.)

– Miért kell félreértelmezni? Jaj, tudod hogy értettem!

– Akkor fogalmazz kevésbé félreérthetően!

– Jólvan – forgattam a szemem. - Akkor „kényelembe helyezett”.

– Hát ez sem hangzik jobban! - Jól van anya, nyugalom...

A nap végére egy csomó helyet megmutattam anyáéknak, és szerintem tetszett is nekik Sydney azon része, amit láttak. Anya így is be volt parázva, mert meg volt róla győződve, hogyha Sydney, akkor tengerpart, ha tengerpart, akkor víz, és ha víz, Sydney környékén, akkor medúza. Tehát... anyám is ilyen ijedős, mintsem bevállalós.

Lassacskán hazabaktattunk, és örömmel konstaláltam, hogy teljesen elmúlt a tegnapi/tegnap előtti feszültség, és végre olyanok voltunk, mint egy normális család. Mármint a magunk módján, természetesen.

Az éjszakám borzasztó lassan telt. Legfőképp, mert az esti Skype-olás után (Regan most beszervezte Lana-t, és Emma-t is. Vagy két órát beszélgettünk, mindenféléről, és persze, ki is lehetett a fő téma? Hát én. Oké, nem zavart annyira, de egy idő után kifejezetten meguntam, hogy másról sem beszélünk, mint a szerelmi életemről, szóval tereltem egy kicsit, úgyhogy az azt követő egy órában már az olyan gimis dolgokról esett szó, mint a „közeleg a suli Aida, omg”, „a végzős év a legnehezebb, és te is megtudod, milyen”, és a „rengeteg plusz óra, amit fel kellett venni”. Igen, ezeket jól kiveséztük) már teljesen eltűnt az életkedvem is, szóval a suliról gondolkoztam, milyen lesz visszarázódni, és azzal a címkével flangálni a folyosókon, hogy „Luke Hemmings barátnője”.

Mindenképp fárasztó lesz.

És kemény menet.

Nem fognak kímélni.

Basszus.

Reggel másra sem koncentráltam, mint arra, hogy az interneten minél hamarabb betöltse a nekem kellő oldalakat, és, hogy fent legyen valamelyik barátnőm Angliából.

A telepátia nem volt nagy erősségem sosem, de úgy tűnt, most az egyszer bevált, mivel Lana-ék mind online voltak, szóval ezt jól kifogtam.

– Ez a profizmus – húztam ki magam, és egy mosollyal az arcomon nyitottam meg a Facebook-on a közös csetünk ablakát.

Elújságoltam, hogy három nap, és otthon leszek, illetve négy, mert majdnem két nap az utazás. Együtt kitárgyaltuk ezt az egészet (újra, úgy mint az azelőtti napon), és jó volt, hogy elmondhattam nekik, hogy miért is tartok ettől pöppet.

Nálunk ugye már rég megy a suli, olyannyira, hogy már közeleg a félév, és emiatt a csajok be vannak parázva, ahogy én is, mert nekem ott kell mindent pótoljak.

A fél órás beszélgetésünk után előszedtem a bőröndöm, és elkezdtem összehajtogatni a már biztosan felesleges cuccaimat. Így ment ez egészen éjfélig, ahol végleg kidőltem, és úgy, ahogy voltam, ruhástól bedőltem az ágyba.

A reggelem egy zuhannyal indítottam, majd a nappaliba leérve láttam, hogy anyáék a mai napról tartanak egy kisebb meetinget.

A terveik szerint ma valamilyen tipikus turista-programot szántak maguknak, én viszont mindenképp le akartam menni még utoljára a partra, arra a kis részre, ahol voltunk. Egyedül viszont nem akartam menni, szóval a csajokat felhívtam, és akkor tudunk egy kicsit együtt lenni még azelőtt, hogy hazamennék.

Fél órán belül a fürdőruhánkban caflattunk az úton, a megbeszélt találkozóhelyünkről indultunk a partra. Mariana megajándékozott minket egy lassú „lassú, és szomorú dalok” nevű lejátszólista elindításával, és az egyáltalán nem ideillő (végül is, nemsoká aktuális lesz, egy kicsit már az is) Back To December hallgatása közben beszélgettünk főképp Angliáról.

– De sosem fogom megérteni, hogy hogyan lehet ott hideg télen! - mondogatta Vivian. - A tél egy meleg időszak!

– Nektek, butus – löktem meg játékosan. - A föld éghajlati izéje miatt van.

– Már megint az a hülye földrajz – forgatta a szemét, mire elnevettük magunkat.

– Nekem még mindig nagyobb fejtörést okoz az, hogy Taylor Swift-nek miért kell minden létező klippjébe szerelmesdit játszani – szólalt meg pár másodperccel később Gwen.

– Ne mondd már, hogy nézel Taylor Swift klippket! - sikította Lena.

– A lényeget fogtad meg, drága.

– Szerintem pedig egyértelmű – dörzsölte kezeit Isobell.

– Mondjad, Okoska!

– Tudjátok, van az a klisé dolog, hogy klipp forgatás közben beleszeret a srácba, és gondolom erre vár. És ennek értelme is van. Elvégre, hogy példát mondjaaak... ott van Ariana Grande, és a körözött gyerek!

– Mármint Nathan Sykes? - vontam fel a szemöldököm.

– Igen, az!

– De miért körözött? Nem bűnöző! - vihogott Vivian.

– Basszus, leesett – fogta a fejét Lena. - És nagyot koppant. Körözött, mert a Wanted-ben énekel. Ó, Bell, te beteg vagy!

Tíz méterre a víztől már futva tettük meg a távot, és nem kis zajjal járt az, ahogy mi belevetődtünk a vízbe.

– Csajok, mi lenne, ha leugranánk arról a szikráról? - mutatott a kérdéses szikla irányába Bell, a többiek pedig egyhangúan igent mondtak rá. Mi Vivian-nal meghúztuk magunkat, egyikünk sem volt elég merész hozzá, szóval mi néztük fentről a többieket, ahogy ugrálnak a mélybe.

– Gyertek már ti is! - lépett mögénk Lena, és átkarolta a vállunkat.

– Nem! - vágtuk rá egyszerre Vivian-nal.

– Légysziii – vinnyogott Lena, mi pedig Vi-vel fájdalmasan néztünk össze. Tudtuk, hogy nem lesz jó vége ennek.

Nem is volt.

– Három... - mondtam, és megszorítottam Vivian kezét.

– Kettő – suttogta, és viszonozta a szorítást. Egymásra néztünk, majd ordítani kezdtünk.

– Eeegy! - Egyszerre indultunk el, majd két méterrel a széle előtt rágyorsítottunk.

Elrugaszkodtunk a sziklától, és három métert zuhantunk. Mintha lassított felvételben ment volna az egész.

Amikor a vízbe zuhantunk, egy pillanatra elfogott a pánik, de a lábammal felfelé rugaszkodtam, majd amikor feljöttem a víz alól, kisimítottam a hajam a szemem látóköréből.

Oldalra fordulva megláttam a szőke Vivian-t is, aki egy vigyorral az arcán nézett rám, és egyszerre szólaltunk meg: - Megcsináltuk!

– Ez tényleg nagyon cuki – ordította le hozzánk Bell, miközben vigyorogva fogtuk egymást Vivian-nal –, de menjetek arrébb, mert ugranék!

Estig a sziklánál hülyültünk, és csináltunk egy csomó képet is a telefonommal (amiket mindenképp szeretnék majd egy montázsba rakni). Fél nyolc fele hazabaktattunk, Lena pedig a ház előtt egy öleléssel búcsúzott el.

– Ha már nem találkoznánk – nézett rám –, tudd, hogy nagyon-nagyon jó barátom vagy, és örülök, hogy megismertelek.

– Olyan cuki vagy – öleltem magamhoz, és vigyorogva szorítottam meg. - Ilyen jó barátja is ritkán van az embernek.

– Szeri van – nevetett fel.

– Szeriii – kuncogtam, és egy utolsó ölelés után bementem a házba.

Fürdés után lehuppantam az ágyamra, és kezembe vettem a telefonom, majd a névjegyzékben keresgélve kiválasztottam a négy fiú telefonszámát, és küldtem egy SMS-t.

Én: Hali(: Holnapra van programotok, vagy esetleg adakoznátok az időtökből?

Fél percbe sem telt bele, érkezett a válasz.

Ashton: Luke már tervezte, és mi sem hagytuk volna ki :D

Mikey: Te erre rákérdeztél? :DD

Én: Jó, oké, én vagyok a hülye. Sorry, Mikey, megszokás.

Calum: Hol találkozzunk?

Luke: A Twins-nél?

Én: Mondjuk :D Nekem mindegy, a lényeg, hogy az utolsó napomon veletek töltsem (:

Mikey: Hallod, Aida, te olyan megható vagy! :')

Én: Kuss, Michael!

Mikey: Gépelek, de ne zavarjon! :P

Én: Még egy hülye emotion, és kinyírlak! :D

Mikey: :P lol

Calum: Hova kerültem...

Ashton: Egy alternatív univerzumba :DD

Én: Jóvanna'! :D

Luke: És hánykor találkozzunk?

Én: Tízkor?

Calum: Hova kelsz te tízkor? Majd délben!

Mikey: Cal, haver, még én is bevállalnám a tíz órát :D

Calum: De én nem

Ashton: Nehogy veszekedjetek már :DD

Luke: Mi lesz így a Malum-osokkal? :D

Calum: Túlteszik magukat. Ott van nekik Lashton :D

Én: Hé! Ne előttem buzuljatok már! És mi az, hogy „Lashton”? Nem osztozom lol

Luke: Nyugi, nem kell :DD Tényleg, nekünk van Ship-nevünk?

Calum: Ne mondd, hogy még nem láttad sehol sem a „Laida” kifejezést :D

Ashton: Az egész Twitter azzal volt tele, miután összemelegedtetek a színpadon :D Ne mondjátok, hogy nem tűnt fel.

Én: Nem „melegedtünk” össze! Olyan hülyék vagytok!

Luke: Látod? Ez van akkor, ha egyszer az életben kitalálok valamit...

Ashton: Viccelsz? Attól féltem, nehogy egymásnak essetek a színpad közepén!

Calum: Adom! :D

Én: Jól van, nekem azért még bejött. :D És Michael-t hol eszi a fene?

Calum: Mittomén' :D Már nem létezik Malum :D

Ashton: Biztos Daniel-t keresi :DD

Mikey: Daniel szent, és sérthetetlen!

Luke: Vagy csak meghúzta magát mostanáig :DD

Mikey: Talált süllyedt.

Fél óra fárasztó üzengetés után elköszöntem a fiúktól, és megcéloztam az „álomvilágot”.

A tükör előtt készülődve álltam, amikor benyitott anya.

– Mára mit terveztél? - mosolyodott el.

– Luke-ékkal megyünk erre-arra – feleltem mosolyogva, és végignéztem magamon. - Milyen?

– Aidas – válaszolta anya nevetve. - Nagyon csinos vagy.

– Köszi – mosolyogtam rá. Anya kiment a szobából, és pedig újra végig simítottam a hajamon, és a tükörbe nézve kifújtam a levegőt.

– Na, akkor csapjunk bele!

Tizenhatodik ok - A döntés /első rész/

zene

Egyetlen egy kibaszott mondat elég volt ahhoz, hogy anyáék másnapra összecuccoljanak, és Sydney-be jöjjenek.

Egyetlen egy kibaszott mondat.

(Na jó, technikailag kettő.)

El tudom képelni, milyen volt anyám feje a hívás után, nem is beszéltem velük azóta, Regan meg azzal állt elő, hogy szerinte költöznek anyáék, amikor látta, hogy bőröndökkel távoznak. Nem, csak jönnek. Hozzám. Jaj.

A hívás után napon egy helyben ültem, nem beszéltem, csak a gondolataimmal harcoltam. Szegény Lena nem tudta ezt mire vélni, így miután befuccsolt minden ötlete áthívta a fiúkat, akik szintén nem tudtak szót érteni velem, mert egy pontra meredtem a falon, és azt bámultam.

Másnap már sokkal rosszabb volt a helyzet, mert tudtam, hogy a kelés utáni egy-két órában megérkezhetnek anyáék, tehát nemcsak a gyomrom volt görcsös állapotban, de emellett még rosszul is voltam.

Nem akartam hazamenni.

– Aidaaa – szólongatott Lena, aki itt aludt, annak reményében, hogy meg fogok szólalni. - Akkor csak egyet mondj! Miért vagy lefagyva? Sokat hallgattad a Paralyzed-t?

– Jönnek anyáék – nyögtem ki egy nagy sóhajjal, mert belül már tényleg éreztem, hogy túlreagálom. Mi van, ha esetleg megengedik, hogy maradjak? Oké, szép remények.

Talán kulturáltan közlik, hogy maradhatok. Aha, nem. Akkor... a hajamnál fogva ráncigálnak haza. Igen, ez hamarabb be fog következni, azt hiszem.

– Mit csináltál?

– Közöltem, hogy itt akarok maradni – vontam meg a vállam, tetetett lazasággal.

– Mi volt a reakció?

– Nagyjából? Üvöltés, szidás, üvöltés, sikítás, és egy „most azonnal elmegyünk oda, és megnézzük, milyen okod van erre” szöveg. Ennyi – tártam szét a karom.

– Hát... szarban vagy – közölte, mire szúrós szemmel néztem rá.

– Te aztán nem szépítettél – sóhajtottam, majd a párnám belenyomtam az arcomba, és úgy dőltem hátra az ágyon.

Lena is sóhajtott egyet, majd mellém feküdve hasonlóan cselekedett mint én, majd egyszerre néztünk egymásra. Elmosolyodtam, az elmúlt 36 órában először.

– Nézdmá', egy mosoooly!

– Menj a fenébe, Smith! - löktem oldalba, de ő annyira megrándult, hogy lezuhant az ágyról.

*

Lena még mindig itt volt, amikor újabb megálló kocsihangra kaptam fel a tekintetem.

– Ezek most biztosan ők lesznek – szólaltam meg, és szinte a körmöm rágtam az izgalomtól. - Jó volt megismerni, valami szép idézetet kérek a sírkövemre – hadartam, mire Lena kis híján elnevette magát, de dühösen vizslatott.

– Nyugi már, nem lehet annyira gáz. Majd lesz valami – próbált nyugtatni. Az a helyzet, hogy rohadtul nem jött össze.

– Ezt te hogy képzelted? - néztem rá, mire elhallgatott. - Azért köszi, hogy eddig kibírtál. És elviseltél. Nehéz lehetett.

– Nem mondom, szörnyű volt – sóhajtotta rájátszva a szerepére.

Már épp reagáltam volna, amikor az ajtó becsapódott, és meghallottam Ash nyávogását.

Megjöttek.

– Lena, szorítsd meg a kezem – nyújtottam felé a szóban forgó végtagom, ő pedig megszorította. De ez nem volt elég, olyan erősen, hogy azt hittem, meghalok.

– Mi a fene van veled? - nyavajogtam, és a kezem kezdtem lóbálni a fájdalom miatt.

– Te kérted – tette fel a kezét védekezésképpen, és anya kiabálására figyeltünk fel. - Itt az idő.

– Nem egy kibaszott filmben vagyunk, Lena – túrtam a hajamba.

– Mégis te vagy ennek a melodrámának a főszereplője.

– Tudod te, mi a „melodráma”? - vontam fel a szemöldököm.

– Kéne? Csak jól hangzott – vonta meg a vállát, és kinyitotta az ajtót. A kezemnél fogva kivonszolt és a lépcső előtt suttogott egy „sok szerencsét!” mondatot, és lerobogott.

– Csókolom, Lena Smith vagyok, Aida egyik barátja, és a szomszéd – vigyorgott Lena, és kicsit oldva ezzel a feszültséget, amit még két méterrel a földszint felett is éreztem.

Anyáék gyors letudták ezt a bemutatkozósdit, és úgy éreztem, nekem is le kéne mennem.

– Hali – vigyorogtam kínosan.

– Öhm... én megyek is. Csókolom, örültem a találkozásnak – intett Lena, mire anyáék is hasonlóan reagáltak. Ez így szép és oké volt, de utána. Az a tekintet, Úgy éreztem, azzal meg tudtak volna ölni.

– Aida, azt hiszem, beszélnünk kéne – szólalt meg apa, mire egy „aha” kíséretében bólintottam.

Egy óra ment el az életemből azzal, hogy anya ordítozását hallgattam. Pontokban felvázolva így nézett ki:

1: „Van fogalmad arról, hogy mit akartál?”

Hossza: negyed óra

Beszéd megtartója: anya

Fő támogatója: apa

Egyéb: anya hevesen kalimpált, lelökött egy fényképtartót.

2: „Emiatt el kellett jönnünk”

Hossza: tíz perc

Beszéd megtartója: anya

Fő támogatója: Ashlyn

Egyéb: a tesóm vigyorogva hallgatta végig.

3: „A munkahelyünkön számítottak ránk”

Hossza: öt perc

Beszéd megtartója: apa

Fő támogatója: anya

Egyéb: Ashlyn a telefonomban turkált, és kimásolta Luke-ék telefonszámát – tudom, mert láttam. (Megjegyzés: éjjel kitörölni!)

4: „Most nagyon dühösek vagyunk!”

Hossza: fél/háromnegyed óra

Beszéd megtartója: anya

Fő támogatója: apa

Egyéb: Ash gúnyosan vigyorgott végig.

– És elárulnád, mégis mi vett rá, hogy maradni akarj? - kérdezte anya dühösen, ezúttal a válaszomra várva.

– Én... megszerettem ezt a helyet. - Oké, az igazi ok miatt letépték volna a fejem.

Anya feje a vörös össze árnyalatát felvette már, mióta itt voltak, és amikor meghallotta a zenélő telefonom, felkapta rá a fejét.

– Menj, kapcsold ki, mert még nem fejeztük be – intett anya, és felvettem a telefonom a kanapéról. Nem akartam kinyomni, mert Luke hívott, de anya szerintem helyben széttépett volna, ha felveszem, és nem nagyon szeretem kockáztatni az életem.

Újabb tíz perc fejmosás érkezett, amikor csöngettek. Sem anya, sem senki nem nagyon foglalkozott vele, továbbra is csak azt beszéltük, hogy miért is akarok itt maradni.

Na most azt tudni kell, hogy a nappaliból tökéletesen rá lehet látni a bejáratra, és annak háttal álltam, tehát amikor kinyílt az ajtó, nem láttam, ki jött be.

Reménykedtem benne, hogy a nagyi az. Vagy a nagyapa.

Hát nem, nem ők voltak.

Jobbkor sem tudott volna Luke jönni, elvégre ennél nagyobb káosz nem is lehetett volna, szóval anya már akkor levágta a „maradni akarásom” okát, amikor Luke benyitott.

Akkor még nem vette észre a plusz társaságot, szóval halál nyugodtan kezdett bele, hogy nem vettem fel a telefont, és valami mást is akart közölni, amikor hirtelen megtorpant, gondolom észrevette a szüleim.

– Luke ők, a szüleim, anya, apa ő pedig Luke... a barátom.

Egy pillanatig haboztam.

Szívem szerint azt mondtam volna, hogy „csak egy barát”, mert így is nagy szarban vagyok, nem kell annak még egy pofon. De anya már levágta – egyszerűen láttam rajta –, és különben is... nem volt rá szükség, hogy Luke meg félreértelmezze, és ő is megharagudjon rám.

Szóval talán nem volt a legjobb döntés akkor közölni a tényt, hogy az elvileg rokonlátogatásból ez lett, de későn talán nagyobb baj lett volna belőle.

Ugyebár életem legkínosabb pillanatában csak úgy ott álltam, és nem tudtam, mit csináljak.

És amikor nagyobb katasztrófa sem lehetett, betoppant Ashlyn, hatalmas vigyorral az arcán (eléggé élvezte a helyzetet, mit ne mondjak), majd amikor tekintete megállapodott Luke-on, eltátotta a száját, én pedig próbáltam valahogy jelezni, hogy nehogy most kapjon fangirling görcsöt, mert rosszul leszek.

Hát, arra nem számítottam, hogy kicsoszog a nappaliból, anya feje felett pedig megjelent az a bizonyos felvillant villanykörte, majd egy pillanatra elmosolyodott (? - számomra is meglepő), majd közölte, hogy menjek vele a konyhába.

Őszintén nem vártam azt, ami ott bent történt.

– Aida – szólalt meg anya. - Azt hiszem, összeállt a kép.

– Mekkora büntit kapok érte? - haraptam a számba, várva az ítéletet.

– Jól rémlik, hogy ő az a fiú abból a videóból?

– Ha igent mondok mennyire vagyok halott? - kérdeztem vissza reflexből, anya pedig megforgatta a szemét.

– Szóval igen. És mióta?

– Öhm... - túrtam a hajamba. - Szeptember 6.-a óta.

– Mikor találkoztál te vele, hogy ilyen hamar...? - emelte feljebb a hangját anya, majd kifújta a bent tartott levegőt.

– A repülőtéren. Aznap, amikor idejöttem.

Pár perces néma csönd után már tényleg nem tudtam mit csinálni, szóval kínomban megszólaltam.

– Szóval akkor nem maradhatok, jól sejtem?

Anya egy újat sóhajtott, mielőtt megszólalt.

– Küldd haza, és holnap megbeszéljük.

Az ajtó előtt még beszéltünk pár szót Luke-al, amikor eszembe jutott valami.

– Amúgy mit is akartál mondani? Tudod, mikor megjöttél.

– Ezt nem most kéne megbeszélnünk – intett a ház fele, utalva a jelenleg siralmas helyzetemre.

– Biztos?

– Ahan, majd megbeszéljük holnap – mosolyodott el, és egy puszit nyomott az arcomra, amibe totál belepirultam. - Szia!

– Szia – vigyorodtam el egy pillanatra, és besiettem a házba, és mivel anyáék nem állítottak meg útközben, egyből rohantam a szobámba.

Fürdés után besiettem (vissza) a szobámba, és hátravetődtem az ágyon.

Az faliórára pillantva láttam, hogy lassan éjfél lesz, de mivel nem nagyon voltam álmos, ezért gondolkodtam. A legfurább, amit csak tehetek (irónia).

Talán fél egy körül lehetett, amikor lépteket hallottam, majd benyitott valaki. Reflexből dobtam felé a párnám, mire Ash feljajdult, mert sikeresen az arcába dobtam.

– Te meg mit keresel itt? - ültem fel, és kíváncsi tekintettel vizslattam a húgomat.

– Ugyan, nővérkém, így kell fogadni a húgod? - játszott rá, és művigyorral az arcán mellém ült. - Most pedig elmondasz mindent – jelentette ki.

– Miről? - néztem rá fáradtan.

– Vajon miről? - ironizált. - Vajon miről kérdezhetem a nővérem, ami nem a híresség pasijához köthető?

– Egyszerűen tudtam – fújtattam egyet.

– Először is, tényleg a reptéren találkoztatok? Olyan klisé így belegondolni...

– Honnan tudod ezt? Csak anyának mondtam! - háborodtam fel, szerintem jogosan.

– Néhányan már mondták, hogy „falfehér” vagyok. És mind tudjuk, elég kaméleon természetem van...

– Hihetetlen vagy – rázta a fejem, és elmosolyodtam. Nem tudom min, de mosolyoghatnékom volt. Fura egy ember vagyok, tudom. A legrosszabb, hogy páran mondták is már.

– Szóóóval...?

Sóhajtottam egyet, majd legyintve annyiban is akartam ezt hagyni. Akartam. Na de tudni kell a húgomról, hogy egy akaratos picsa, szóval neki olyan részletek kellenek, amiben olyanokat mondok el, hogy: a, milyen hosszú volt a leghosszabb csók?, b, mikor randiztunk?, c, hol randiztunk?, d, miért randiztunk? Ugye hogy milyen cuki? (Irónia.)

*

Hajnali háromig tartott a kihallgatásom, amit a végére – fáj beismerni –, de még élveztem is. Nem tudtam, hogy Ash az ilyen helyzetekben elég érett, és azt sem, hogy elég sok ismerősre tett szert a pletykablogja miatt (hogy honnan jutnak eszébe ilyenek neki?), ezért ismer pár YouTuber-t, akikkel interjút készített, állítása szerint remek gyakorlás, ami a riporter-szakmát illeti.

És a kétség kívül, leggázabb volt az egészben, hogy a húgom adott nekem tanácsot. A fiatalabbik (közülünk). És mint kiderült, tapasztaltabb.

A furcsa, hogy elég jól vágta ezeket a „segítség, a barátom híres, a fanok áldozata lettem!” témát, meglepő komolysággal beszélt róla, és elég sokszor volt rajtam a röhöghetnék, amikor úgy beszélt, mint egy harmincas nő.

Hatkor keltem (koránkelés? Nem, csak Aida), szóval három óra alvás után azt vártam, hogy olyan leszek mint a mosott szar, de meglepetésemre elég jól bírtam, sőt, olyannyira, hogy még vigyorogtam is, amikor lebaktattam a lépcsőn. Pedig az amolyan hashtag közérdekű, hogy reggelente a viselkedésemmel ki lehet üldözni embereket a világból.

– Hellóóó - „köszöntem” volna, de aztán rájöttem, hogy nincs az a mániákus, aki hatkor kel, főleg a szünetem ideje alatt, ilyen helyen, szóval a továbbiakban csöndesen készítettem a reggelim, ami egy pirítós volt. Én is tudok élni.

A reggelim elfogyasztása után visszavonultam a szobámba, ahol hétig a tévét bámultam, de amikor hallottam, hogy felkelt valaki más is, egyből kikapcsoltam, és mielőtt benyithatott volna, úgy tettem, mint aki alszik.

Talán kicsit el akartam húzni ezt a beszélgetést.

Viszont annyira nem úsztam meg, hiszen délben már gyanús voltam, szóval kénytelen voltam lemenni a nappaliba, ahol csak Ashlyn-t találtam meg.

– Akkor ez csak álom volt? - tettem fel a költői kérdést, és fél perccel később meg is jelentek a szüleim. - Egy nagyon rövid álom.

– Azt hiszem, tegnap nem fejeztük be a beszélgetésünket – törte meg a pillanatnyi csendet anya, és maga mellé, én pedig megadóan totyogtam oda.

Újabb fél óra ment el az életemből arra, hogy érveket sorakoztattam fel maradásom érdekében, és ugyanezen volt anya is, aki nem tágított. Apa teljesen ki is maradt ebből a beszélgetésből, mert ő valamilyen szinten mindkettőnknek igazat adott, és ha mellettem akart volna kiállni, anya szerintem egy pillantásával kinyírta volna.

És várható volt, hogy feljön a valós ok is, ami egy totál nyálas tinifilmbe illően a főszereplőnk (avagy az én) barátom volt. Ash innen izgalmasnak találta ezt a beszélgetést, szóval ő a pultnál támaszkodva nézte az eseményeket, és néha benyögött valami hülyeséget, szóval idáig tartott a tegnapi komolysága. Pedig egy pillanatra elhittem, hogy megváltozott.

– Rendben! - mondta anya. - Évente kétszer jöhetsz ide, nyaranta, és a téli szünetben, de többet nem engedek!

És azt hiszem, ez a háború is véget ért.

Örülök, hogy ennyit ki tudtam csikarni belőle, többet senki, de tényleg senki sem tudott volna. Talán ennyit se.

– Köszönöm – mosolyodtam el, félig boldogan, félig szomorúan. Utálom, mikor kettős érzésem van, pedig általában sűrűn előfordul. Vagy csak akkor veszem észre, amikor ez van.

Délutánra (mármint este hét órára) megbeszéltünk Luke-al egy találkozót, mert én azért annak ellenére, hogy aranyhal vagyok, nem felejtettem el a tényt, hogy mondani szeretett volna valamit.

Épp egy parkot rohamoztunk meg, amikor a csendet megtörtem.

– És mit is akartál mondani?

Kíváncsi tekintettel vizslattam, miközben egy félmosoly ült ki a számra. Akkor végre úgy éreztem, hogy nem vagyok akkora csődtömeg, mint vártam.

– Oké, de ígért meg, nem akadsz ki! - állított meg, és komolyan nézett rám.

– Persze – bólintottam szemöldök vizslatva. Mi miatt akadnék ki annyira? De most komolyan?

– Turnézni megyünk.